Az Aranybulla lenyűgözi majd a nézőket!

Interjú Trux Béla forgatókönyvíróval

Forum Hungaricum – Kecskés Nikoletta írása




Az Aranybulla című magyar történelmi film tavasszal lesz látható a mozikban, és – az előzetesét elnézve – már most kasszasiker gyanús. Főleg úgy, hogy a produkció dokumentumfilm verziója már idén decemberben képernyőre kerül a Duna tévén, hogy egy kis ízelítőt adjon a várakozó közönségnek. Trux Béla forgatókönyvíró mesélt arról, jelenleg hol tart a forgatás, és történelmi regények írójaként hogyan csöppent bele a filmes világba.
Kecskés Nikoletta írása

Elolvasom >>>




II. András

Aranybulla film







2022 április 24. – 800 éves az Aranybulla
Idén ünnepli 800. születésnapját a II. András királyunk által kiadott Aranybulla. Az emlékévet számos kiállítás, előadás és konferencia színesíti, valamint az az NFI által támogatott történelmi dokumentumfilm-sorozat, amelynek Kis-Szabó Márk barátommal közösen írtuk a forgatókönyvét.
A forgatás már javában zajlik, további részletek hamarosan!








II. András

képregény


Kedves Olvasóim!
Az idei év az Aranybulla kiadásának 800. évfordulója. Kivételesen szerencsésnek érzem magam, hogy ezen jeles esemény fényében tavaly két felkérést is kaptam, amelyek idén érnek be. Ezek egyike a Hősök tere című képregény antológiában megjelenő történet, amely II. András királyunk szentföldi hadjáratába enged betekintést. Büszke vagyok rá, hogy az általam írt történetet korunk egyik legnagyobb képregényrajzoló művésze, Farkas Lajos keze nyomán láthatom megelevenedni. A kötet a tervek szerint májusban lát napvilágot. A végeredmény természetesen színes lesz, és készül a témához illő előadás is. 🙂
További részletek hamarosan!






Merítés-díj 2020

A torony titka

Ifjúsági irodalom – közönség díj


Kedves Olvasóim!
A moly.hu Merítés díj ifjúsági irodalmi szekciója idén is kiválasztotta azt a 10 kötetet, amelyeket a legjobbnak talált a tavalyi megjelenések közül. Ezúttal A torony titka című regényem is részt vesz a megmérettetésen.
Szeptember 30-ig szavazhattok arról, hogy melyik kötet kapja a közönségdíjat.
Kérlek, amennyiben olvastad, és tetszett a regény, valamint aktív moly.hu tag vagy, tisztelj meg a szavazatoddal! Köszönöm!

SZAVAZOK >>>






Fülszöveg – Trux Béla

Az M5 csatorna irodalmi műsora

Műsorvezető: Bán János






2020.07.18.
26 perc, 2020
A Fülszöveg irodalmi műsor hétről-hétre bemutatja a kortárs magyar irodalom szerzőit, legújabb munkáikat és könyvajánlót ad arról, amit olvasni érdemes. Bán János a héten Trux Béla íróval beszélget. A műsorban elhangzó idézeteket Kisfalusi Lehel színész adja elő.

Megnézem >>>






A Diósgyőri Vártól Akkonig – Trux Béla 13. százada

Interjú a Magyar Kurír oldalán

Pallós Tamás írása

Lassan sorozat áll össze azokból az Új Emberben és a Mértékadóban közölt beszélgetésekből is, amelyekben kortárs történelmi regényíróink vallanak szépirodalmi ambícióikról, kedvenc korszakaikról, hőseikről.
A második világháborút követő kényszerű csöndesülés, illetve a szocialista realizmus jegyében fogant osztályharcos irodalom évtizedei után egy fiatal írógeneráció lépett fel és teremtett – immár itthon is – divatot azzal, hogy a beszédes, fantáziadús 19. századi romantikusok feladatkörét átvéve, sok esetben a legfrissebb tudományos kutatások eredményeit is felhasználva, újra feldolgozza a múlt nagy történéseit. Újra vagy éppen elsőként, hiszen eddig érintetlen, alig dokumentált helyszínek, korok, személyek is az érdeklődés középpontjába kerültek. Az 1976-ban, Miskolcon született Trux Béla a 13. századot választotta „vadászterületnek”, amely a drámai, hősies, sors- és történelemfordító események kimeríthetetlen tárháza lett számára. Kedvteremtő, hangoló, majd ihletadó középkori terepe, „ősforrása” a diósgyőri vár volt…
Pallós Tamás írása

Elolvasom >>>



Szabadon letölthető!

A bánat könnyei

Fantasy novella



Különleges időkben különleges döntésekre van szükség. A Főnix Könyvműhely úgy döntött, hogy a karantén idején számos szerzőjének novelláit teszi szabadon letölthetővé. Fogadjátok szeretettel A bánat könnyei című fantasy novellámat. Az oldalra ellátogatva további írások közül válogathattok.

Főnix e-könyvtár >>>
További információk >>>

A vándorcirkusz egyik sátra veszedelmes portékákkal kereskedik.
Itt mindenki azt kapja, amire leginkább vágyik. Bármi legyen is az.
Csakhogy itt a fizetséget sem aranyban mérik… Hogy elnyerje kiszemeltje szerelmét, Kamilla könnyelmű alkuba bocsátkozik a mutatványossal.
Csak azzal nem számol, mi történik akkor, ha nem tud fizetni…




MEGJELENT!

A torony titka

Ifjúsági történelmi regény


A Főnix Könyvműhely felkérésére ezúttal a fiatalabb korosztály számára hozom közelebb a történelmet. A torony titka valódi ifjúsági regény, gyerekekről, gyerekeknek.

Megvásárolom >>>
Információk a könyvről >>>
Kapcsolódó előadások >>>
Interjú a szerzővel >>>


Réges-régen, amikor lovagok és várkisasszonyok még nem csupán a mesékben léteztek, egy rózsával beborított várban három gyerek ábrándozott a jövőről. Az egyikük arra vágyott, hogy híres hős lehessen, aki izgalmas kalandok során esik át. A másikukat a tudomány érdekelte, a titkos főzetek, míg a harmadik – lány létére – legszívesebben az íjászatot gyakorolta. Csakhogy a szüleik ennél sokkal hétköznapibb sorsot szántak nekik…
Azonban egyszer csak különös események sora veszi kezdetét a várban. Furcsa hangok kélnek, s mintha a felszín alatt olyan titkok lappanganának, melyek nyitját nem akarják megosztani a három testvérrel. Talán még az is lehetséges, hogy a csendes éjszakákon elmesélt kísértethistóriák nem pusztán a képzelet szüleményei? Vagy valami egészen más motoszkál az egyik, árnyakkal teli toronyban?



A weboldal a szerző saját alkotása.

A szerzőről

Trux Béla 1976-ban született Miskolcon. Családjával jelenleg is itt él, két gyermek édesapja. Informatikus diplomát szerzett, majd ebben a munkakörben dolgozott a B.A.Z. Megyei Büntetés Végrehajtási Intézet Informatika osztályán. A sorsnak köszönhetően lett író.
Első regénye a kétkötetes Akkon sorozat első kötete, „A templomos lovag” a 2012-es Ünnepi Könyvhétre jelent meg. A folytatás, az „Akkon II. – Akkon ostroma” ugyanazon év októberében követte. Mindkét regény történelmi nagyregény, cselekményük a keresztes háborúk utolsó éveiben játszódik.
Saját bevallása szerint a regényeiben nem díszletként használja a történelmet − magát a történelmet akarja megismertetni az olvasókkal. Akkon 1291-es ostroma a keresztes háborúk meghatározó eseménye volt. „Ezt szerettem volna bemutatni, egy hiteles korrajz keretében.” Mindezt lehetőleg részrehajlás nélkül, úgy, hogy több nézőpontból mutassa be az eseményeket.
Írásait gyakran átszövi a spiritualizmus, és tele vannak okkult szimbolikával.
Az emberiséget átitatja a spiritualizmus; a hit mindig is meghatározta a történelmet. Gondoljunk csak az iszlámra vagy a kereszténységre, s arra, hogy ez a két vallás honnan ered.
Emellett létezik az okkultizmus, ami szintén erőteljes történelemformáló erővel rendelkezik – akkor is, ha ez nem olyan nyilvánvaló. Ezért is nevezik okkultnak, azaz rejtettnek.
A Történelmiregény-írók Társaságának (TRT) alapítótagja.

IMDb: https://www.imdb.com/name/nm14000011/?ref_=nv_sr_srsg_0
Facebook oldal: https://hu-hu.facebook.com/TruxBela/
Moly.hu írói profil: http://moly.hu/alkotok/trux-bela



A weboldal a szerző saját alkotása.

A torony titka
Ifjúsági történelmi regény
8 éves kortól

Megvásárolom >>>
Beleolvasok >>>

A regény elsődleges célja az olvasás-, valamint a történelem megkedveltetése.
Ahogyan a kapcsolódó előadások, rendhagyó magyar- és történelem órákon is hangoztatom: egyáltalán nem száraz a történelem!
A szöveg könnyen érthető, a cselekmény fordulatos, a szereplőkkel könnyű azonosulni. A történet egy középkori kisnemesi család három gyerekének szemszögéből mutatja be a lovagkort, ugyanakkor a központi témát adó nyomozás, és a rejtély megoldása végig leköti az olvasó figyelmét.
A fejezetek úgy érnek véget, hogy azonnali továbbolvasásra ösztönözzenek.

moly.hu adatlap

Főnix Könyvműhely, 2019
Írta: Trux Béla
Szerkesztő: Vas Annamária
Grafikus: Varga Zsolt
224 oldal・puhatáblás
ragasztókötött
ISBN: 9786155999116

Fülszöveg:
Réges-régen, amikor lovagok és várkisasszonyok még nem csupán a mesékben léteztek, egy rózsával beborított várban három gyerek ábrándozott a jövőről. Az egyikük arra vágyott, hogy híres hős lehessen, aki izgalmas kalandok során esik át. A másikukat a tudomány érdekelte, a titkos főzetek, míg a harmadik – lány létére – legszívesebben az íjászatot gyakorolta. Csakhogy a szüleik ennél sokkal hétköznapibb sorsot szántak nekik…
Azonban egyszer csak különös események sora veszi kezdetét a várban. Furcsa hangok kélnek, s mintha a felszín alatt olyan titkok lappanganának, melyek nyitját nem akarják megosztani a három testvérrel. Talán még az is lehetséges, hogy a csendes éjszakákon elmesélt kísértethistóriák nem pusztán a képzelet szüleményei? Vagy valami egészen más motoszkál az egyik, árnyakkal teli toronyban?


A weboldal a szerző saját alkotása.

A templomos lovag
Akkon I.
történelmi regény

Beleolvasok >>>

Recenziók:
Shanara blogja >>>
Roni olvas >>>
Gabó olvas >>>
Adri könyvmoly blogspot>>>
Keményfedél blogspot >>>

moly.hu adatlap
Goodreads adatlap

Aba Kiadó, 2012
Írta: Trux Béla
Szerkesztő: Tamási Izabella
612 oldal・puhatáblás, ragasztókötött
ISBN: 9786155033605

Fülszöveg:
Szerelem, kaland, romantika, boszorkányság, alkímia… Ezernyi érzelem, szín és illat elegyedik ebben a monumentális ívű történelmi regényben, mely egy szerelmi gyilkosság árnyékában kezdődik. A szerző a német kisnemesi származású Tristan von Zorn lovag viszontagságos életét, egyszersmind a keresztes hadjáratok alkonyát varázsolja elénk.
Tragikus végű szerelmi kalandja után Tristan a Templom rendjéhez menekül, s így akaratlanul részese lesz a háború legmegrázóbb eseményeinek: Tripolisz ostromának és a Szentföld elleni végső hadjárat előkészületeinek.
És amikor Tristant a történelem félholtan a porba sújtja a keresztesekhez csatlakozó kalandorok miatt, egy kivételes képességekkel megáldott gyógyító lány és egy új szerelem visszahozza az életbe.



A weboldal a szerző saját alkotása.

Akkon ostroma
Akkon II.
történelmi regény

Beleolvasok >>>

Recenziók:
Gabó Olvas >>>
Shanara blogja >>>
Kultúrlény >>>

moly.hu adatlap
Goodreads adatlap

Aba Kiadó, 2012
Írta: Trux Béla
Szerkesztő: Tamási Izabella
816 oldal,・puhatáblás
ragasztókötött
ISBN:6155033834

Fülszöveg:
Az ostrom, amely eldöntötte a keresztes háborúk sorsát. A Mennyei Királyság romokban, a hódító Európa csaknem teljesen kiszorult a Szentföldről. Jeruzsálem, Tripolisz és a többi nagyváros mind elesett, egyedül Akkon áll még ellen a szultánnak.
Tristan von Zorn, a templomos lovag hamarosan az események sűrűjében találja magát. Nem sejti még, hogy számára a vártnál is több fájdalmat hoz a háború. Múltja utánanyúl, és válaszút elé kerül: becsület és hősi halál, vagy élet és szerelem.
Al-Asraf Khalil, Egyiptom mameluk szultánja 1291 márciusában teljes haderejével Akkon városa ellen indul, hogy egyszer és mindenkorra elűzze az európai hadurakat a Palesztin partvidékről.



A weboldal a szerző saját alkotása.

Az inkvizítor
Eretnek I.
történelmi regény

Megvásárolom >>>
Beleolvasok >>>

Recenziók:
Gabó Olvas >>>
Kultúrpara >>>
Zsú olvas blogspot >>>

moly.hu adatlap
Goodreads adatlap

Gold Book, 2017
Írta: Trux Béla
Szerkesztő: Békési József
483 oldal,・keménytáblás
képmelléklettel
ISBN:9789634264200

Fülszöveg:
A XIII. század végén játszódó trilógia főhőse az ifjú Lyoni Wolfgang, egy német kisnemes másodszülött fia, aki Lyonban kezdi meg teológiai tanulmányait, majd egyik professzorát követve Párizsba kerül. Wolfgangot csillapíthatatlan tudásvágy fűti, semmitől sem riad vissza, hogy az egyetem könyvtárának zárolt részlegébe is bejusson: ha kell, csalással, zsarolással, megfélemlítéssel éri el kitűzött célját.
Praktikái azonban felkeltik valakinek az érdeklődését, akitől még a mindenre elszánt ifjú is tart: Passaui Paulus inkvizítor atya elfogatja és választást kínál neki: vagy a szolgálatába áll és tanítványa lesz, vagy máglyára kerül. Wolfgang kénytelen-kelletlen rááll az alkura, és megkezdődik hosszú utazása Paulus oldalán.
Egész Európát bejárják az eretnekség nyomait keresve, Languedoctól a Fekete-erdőig, mígnem a Szentszék a Magyar Királyságba küldi őket, ahol akkor épp a Kunnak is nevezett IV. László uralkodik. Egy délvidéki eretnekfészek felderítése során azonban a katonáik elárulják őket, és a két inkvizítornak menekülnie kell – azonban előbb besenyők, majd kunok fogságába kerülnek.
Paulus egy alku révén szabadon távozhat, ám túszul kell hagynia Wolfgangot, aki ezután közel egy évet tölt a kunok között félig fogolyként, félig vendégként. Megismeri életüket, szokásaikat, a szkítai kereszténység tovább élő töredékeit, és ahogy bővül a tudása, úgy szaporodnak a kételyei saját hitével és küldetésével kapcsolatban is.
Trux Béla kiterjedt történelmi és néprajzi kutatásokon alapuló regénytrilógiájának cselekménye párhuzamosan zajlik a korábban megjelent két regényével, A templomos lovaggal és az Akkon ostromával.



A weboldal a szerző saját alkotása.

Tanulmányok:

A templomos lovagok helye a középkor világában (A történettudomány és a történelmi regény − PPKE / Historycum Kiadó, 2019)


Történelmi novellák:

Gyere velem babám, Istennek kebelére (Sorsok és Évszázadok − TRT Antológia, Historycum Kiadó, 2014)
Tamata (Oltár, Kard Legenda − TRT Antológia, Historycum Kiadó, 2015)
A kereszt (1956 − Kezében szabadság – ’56-os antológia, 2016)
A becstelen lovag (Mítoszok és Legendák − TRT Antológia, Historycum Kiadó, 2016)
Szent Margit Fátyolfőkötője (Oratores, Bellatores, Laboratores − TRT Antológia, Historycum Kiadó, 2017)
A keraki esküvő (Évszázadok Ösvényein − TRT Antológia, Historycum Kiadó, 2018
Nyulacska (Harcosok, Vértanúk, Boszorkányok − TRT Antológia, Historycum Kiadó, 2019


SF novellák:

Második vízözön (2045 – Harminc év múlva – sf antológia, Ad Asrta, 2015)
Otthon (Távoli Kolóniák – sf antológia, Ad Astra, 2016)


Fantasy novellák:

A bánat könnyei (Kapuk és átjárók – fantasy antológia, Főnix Könyvműhely, 2016)
Alsódombi Menyus, aki átjárt a világok között (100 nevű város – fantasy antológia, Próbagoblin Szolgáltatóház, 2017)



A weboldal a szerző saját alkotása.

Rendhagyó irodalom- és történelemórák iskolások számára

Látványos képanyaggal támogatott Power Point előadások



A torony titka - Olvasásnépszerűsítő „író-olvasó találkozó” – beszélgetés a gyerekekkel (3-8. osztály)

  • Beszélgetés az olvasás és a könyvek fontosságáról
  • Van-e létjogosultsága a nyomtatott könyveknek az internet világában?
  • Mi az a történelmi regény?
  • Műhelytitkok egy író dolgozószobájából
  • Gyermekversek, mondókák elfeledett jelentéstartalma
  • Fotóval illusztrált, érdekes és vicces példák a kutatási anyagból – azaz, egyáltalán nem száraz a történelem.
  • A torony titka című ifjúsági regény bemutatása


Őseink öröksége a jelenben (5-8. osztály)

  • Keresztény vagy pogány? – eleink hitvilága
  • Gyermekversek, mondókák elfeledett jelentéstartalma
  • Beszélő nyelv a magyar – ősi szavaink elfeledett jelentése
  • Őseink életmódja
  • Ki itt a pogány? – avagy mit kapott tőlünk a nyugati világ?


Honvédelem Árpád idején (5-8. osztály, és középiskolások számára)

  • Hazaköltözés
  • Eleink hadviselése – fegyverzet, felszerelés, harcmodor
  • Védelmi rendszer
  • A pozsonyi csata


A templomos lovagrend története (5-8. osztály, és középiskolások számára)

  • Kik azok a templomos lovagok?
  • A rend megalakulásának körülményei
  • Szentföldi jelenlét
  • Magyarországi templomosok
  • A templomos lovagrend erőszakos felszámolása


Fegyverek, várak, várostromok a középkorban (5-8. osztály, és középiskolások számára)

  • Fegyverek és fegyvertípusok
  • Várak és védművek
  • Ostromgépek és ostromeljárások


Kun László és népe – a kunok Magyarországon (6-8. osztály, és középiskolások számára)

  • A kunok életmódja, azaz a letelepítés problémája
  • A kunok fegyverzete
  • Kötöny király halálának jelentősége a muhi csata tükrében
  • IV. László tragédiája


Az előadásokkal kapcsolatban a facebook oldalamon keresztül, vagy emailben (info@truxbela.hu) lehet érdeklődni.





A weboldal a szerző saját alkotása.

A templomos lovagrend helye a középkor világában

Látványos képanyaggal támogatott Power Point előadás

A templomos lovagok minden korban izgatták az emberek fantáziáját. De kik voltak ők valójában?
Mesés kincsek birtokosai, harcos szerzetesek vagy máglyára való eretnekek?
A templomos lovagrendet a keresztes háborúk legvéresebb időszaka hívta életre. Elit hadtesteik a Szentföld minden jelentős csatájában képviseltették magukat.
De amikor a keresztesek végleg elveszítették uralmukat a tengerentúlon, számukra is leáldozott a szerencse. IV. Fülöp francia király a világ első koncepciós perében eretnekség vádjával felszámolta a rendet, és máglyára küldte a lovagokat.
Ám a legenda tovább él. Számos titok és összeesküvés-elmélet kapcsolódik a nevükhöz, és még a szabadkőművesség is tőlük eredezteti magát.

Az előadás tematikája:
  • a rend születésének előzményei
  • középkori harcmodor
  • a lovagrend szervezeti felépítése
  • hadviselés – fegyverek, várak és várostromok
  • 1291 – Akkon ostroma – a Szentföld elvesztése
  • a rend erőszakos felszámolása – a történelem első koncepciós pere



Honvédelem Árpád idején

– egy „jelentéktelen” nép Európa színpadán

Látványos képanyaggal támogatott Power Point előadás

A Magyar Honvédség megalakulásának 170. évfordulója alkalmából, a Miskolci Egyetemen tartott szakmai szeminárium nyitóelőadásának bővített változata.

Az előadás tematikája:
  • A hazatérés
  • Keresztények vagy pogányok?
  • Eleink életmódja
  • A sztyeppei harcmodor
  • Eleink páncélzata és fegyverzete
  • Az ellátmány jelentősége az ütőképesség tekintetében
  • A lovak teljesítménye
  • Amit a sztyeppei népek adtak Európának
  • Az ország védelmi rendszere
  • „Elrendeljük… hogy a magyarok kiirtassanak” – a pozsonyi csata



Virtuális utazás a XIII. századi Magyarországon

− Kalandozás az Eretnek című történelmi regény szereplőinek nyomában.

Látványos képanyaggal támogatott Power Point előadás.


Mielőtt hozzákezdett az íráshoz, a szerző maga is bejárta, és lefotózta a regényben szereplő helyszíneket. Jelen előadás képanyagát saját fotóiból állította össze.
Az „utazást” a regényből összeválogatott felolvasás teszi színesebbé. Az Esztergomi Vártól egészen a boldvai református templomig tartó körutat olyan állomások tarkítják, mint Kiskunlacháza, ahol a mai napig él a kun öntudat, vagy az ócsai műemléktemplom, amin egyszerre érhetőek tetten a román és a gótikus építészet sajátosságai. Kitérőt teszünk Tarnaszentmária ősi templomához, a Cserépváralja közelében álló kaptárkövekhez, valamint Miskolc egyik büszkeségét, a Diósgyőri Várat is meglátogatjuk. De nem maradhat ki a Fertőrákos közelében álló Mithrász-szentély, és a zsámbéki romtemplom sem, ami sajátos betekintést enged a gótikus építészeti megoldásokba, valamint az ősi hit mementóit őrző Zalaháshágy, és a trianoni határok túloldalára került Domonkosfa temploma is.



IV. (Kun) László és népe – a kunok Magyarországon

Látványos képanyaggal támogatott Power Point előadás


IV. László királyunk a vérében hordozta a tragédiát.
A tatárjárást követően az országba betelepülő kunok beházasodtak a királyi családba, amikor 1254-ben V. István frigyre lépett Szejhán, kun fejedelem Erzsébet nevű leányával (Kötöny király unokája). Kettejük gyermeke, IV. László tizennyolc éven keresztül viselte a magyar királyi koronát. A történetírás Kun László néven emlékezik rá.
Szíve mindig is kétfelé húzott, s a tőle telhető legjobb igyekezete szerint próbált mindkét népének megfelelni. Ám magyar királyok és kun fejedelmek sarjaként elsősorban önmagával kellett harcot vívnia, miközben minduntalan olyan helyzetekkel szembesült, amelyekben nem létezhet jó döntés. A kisgyermekként megkoronázott király első perctől a hatalmasságok játékszere lett.

Az előadás tematikája:
  • A mongol veszedelem
  • A kun probléma – a beilleszkedés nehézségei
  • A bugaci Aranymonostor
  • Kötöny fejdelem halálának következményei − a muhi csata
  • A kunok kultúrája, hadviselése és fegyverzete
  • A pápai legátus és a kun törvények – az ősi hit ütközése a római kereszténységgel
  • László király tragédiája


Az előadásokkal kapcsolatban a facebook oldalamon keresztül, vagy emailben (info@truxbela.hu) lehet érdeklődni.





A weboldal a szerző saját alkotása.

Interjúk:

Az Aranybulla lenyűgözi majd a nézőket – interjú - forumhungaricum.hu - Kecskés Nikoletta, 2022. szeptember 7.
A Diósgyőri Vártól Akkonig – Trux Béla 13. százada - magyarkurir.hu - Pallós Tamás írása, 2020. május 9.
Keresztes lovagok nyomában (Beszélgetés Trux Béla íróval) - magyarparnasszus.hu, 2013 január 7.
Akkon titkai, azaz beszélgetés Trux Bélával - Shanara blogja, 2013 január 18.
Trux Béla interjú - Lidércfény, 2015 március 22.
Megelevenedik a XIII. századi hitvilág - SZON (Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei hírportál, 2016 december 21.
Bloginterjú - Trux Béla - Gabó Olvas Blog, 2017 június 1.
Eretnek - Trux Béla interjú - Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház, 2017 június 4.
A torony titka - Trux Béla interjú - Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház, 2019 október 27.



A weboldal a szerző saját alkotása.

Médiamegjelenések:


Fülszöveg – Trux Béla


2020.07.18.
26 perc, 2020
A Fülszöveg irodalmi műsor hétről-hétre bemutatja a kortárs magyar irodalom szerzőit, legújabb munkáikat és könyvajánlót ad arról, amit olvasni érdemes. Bán János a héten Trux Béla íróval beszélget. A műsorban elhangzó idézeteket Kisfalusi Lehel színész adja elő.


Modern lovagok - A RIDIKÜL 2018 május 9-i adása


A Duna Televízión Dióssy Klári vezetésével futó Ridikül című talk-show 2018. május 9-én vetített "Modern lovagok" című epizódja.

Vendégek: Trux Béla, Kristóf Szabolcs, Szűcs József és a meglepetés-hölgyvendég: Dénes Évi



Trux Béla és az Inkvizítor – ekulturaTV - 89. Ünnepi Könyvhét, 2018 június 9.





Miskolcra érkezett a jubileumi vándorkiállítás - honvedelem.hu, 2018 szeptember 03.



A Magyar Honvédség fennállásának 170. évfordulójára rendezett jubileumi vándorkiállítás ünnepélyes megnyitója alkalmából rendezett szeminárium a Miskolci Egyetemen.



Kaleidoszkóp 2019.02.19. - ózdi felolvasóest Greta May és Trux Béla írókkal




Kaleidoszkóp 2019.02.12. - Stúdióbeszélgetés Greta May és Trux Béla írókkal




A weboldal a szerző saját alkotása.

A weboldal a szerző saját munkája. Az oldalon található fotók egy része a szerző saját alkotásai, javarészt azonban hagyományőrző csapatok tulajdonát képezik - használatuk az ő engedélyükkel történt. Néhány helyen Gustave Doré metszetei, valamint a Pinterestről származó fotók is felhasználásra kerültek.

Köszönet illeti az alábbi csapatokat, amiért képeikkel hozzájárultak az oldal színesítéséhez:


Rühes Farkasok

Medievalteam - Bükkfensíki talpasok


Kapcsolat

Felveheted velem a kapcsolatot a facebookon keresztül:

https://hu-hu.facebook.com/TruxBela/

De hagyhatsz üzenetet emailen (info@truxbela.hu) is.





A weboldal a szerző saját alkotása.

Eretnek I.

részletek


"Amikor elértük a berek határát, a bessenyők leugrottak a nyeregből, és minket is leparancsoltak. Kantárszáron vezettük az állatokat, be, egyenesen a sűrű ártéri erdő közepébe.
Az égerfák koronája összeért a fejünk felett, s a törzsükön át egészen a tetejükig felfolyt rájuk a mindenféle folyondár és az iszalag, áthatolhatatlanná és járhatatlanná téve az erdőt. Az indák ujjnyi vastag kötelékként csüngtek alá a lombokról, virágzó fehérbe és halovány lilába öltözötten állták utunkat, tömör, élő falat képezve előttünk.
A lombok megszűrték a fényt, hogy kezdetben egész hűvösnek éreztem a levegőt. A lovak berzenkedve haladtak, olykor húzni-vonni kellett őket. Annál is inkább, mert talpunk alatt hamarosan puhának érződött a talaj, és egy idő után bokáig állt a víz. Meg kellett küzdeni minden lépésünkért, pedig nekünk még könnyű is volt a dolgunk. Csak az úgy-ahogy kitaposott és megvágott ösvényt kellett követnünk, lévén a bessenyők olykor szablyával irtották maguk előtt az ősrengeteget.
Hamarosan csurgott a hátamon a veríték. A pára megült a buja növényzet alatt, hogy légszomj gyötört, s páni félelem telepedett rám. A lápi világ félelmetes annak, aki a tisztalevegőjű hegyekben nőtt fel. S ahol egy kicsit is megritkult ez az ősvadon, ott már a sás volt az úr, s ha az ember nem nézett a lába alá, máris derékig a süppedős ingoványban találta magát.
– Hová visznek bennünket? – faggattam Rajkot.
A magyar nehezen találta a szavakat. Elég jól beszélte a németet, de csak a gyakori kifejezéseket ismerte, és amit nem tudott, azt ügyesen körülírta. Most azonban nem pocsékolta az erejét, és előre mutatva csak ennyit mondott.
– Be, a hanyiba.
Nem értettem, mit beszél, és Rajk rákérdezve is csak a hanyit ismételte. Csupán akkor világosodott meg számomra a szó értelme, amikor megritkult a növényzet, és a túloldalon kijutottunk a friss levegőre.
A Danubius mellék- és holtágainak ujjai messzire kanyarognak a főfolyamtól. A hegyek és dombok lankáin meghajszolt folyó a sík alföldön megpihen s fáradtan szétterül, akár a futástól tikkadt gyermek, ki kezeit lábait szétvetve elhever a földön. Errefelé a víz hatalmas területeket követel magának. Az előttünk hullámzó sástengert itt-ott megtörte a déli napfényben csillogó víztükör, a magasabban fekvő pontok pedig fákkal, bokrokkal benőtt szigeteket alkottak a mocsár közepén.
– Hanyi – ismételte Rajk, és már értettem, mit jelent e szó.
Fogalmam sem volt róla, hogy a bessenyők ismerik-e a vidéket, vagy csupán a mocsári világ jellegzetességeiből tájékozódnak a biztonságos útirány felől, de úgy tűnt, biztos lábbal vezetnek minket egyre beljebb az ingoványba. Nem volt mit tennem, mint követni őket, mert még ha sikerülne is kereket oldani, Paulus és én egészen biztosan itt vesznénk e kiszámíthatatlan, idegen közegben.
Olykor hatalmas madárrajokat vertünk fel, hogy a riadt állatok zúgva-rikácsolva csaptak a magasba. A megannyi szárny csapkodása felkorbácsolta a levegőt, vízpermetet és békanyálesőt zúdítva ránk. Máskor vaddisznók keresztezték az utunkat, egy egész kondára való család. Riadtan, visítva szaladtak vissza a nádasba, és még a vadul fújtató kan is jobbnak látta, ha kerüli a konfliktust a szikrázó fémbe öltözött embercsapattal.
Hosszú sorban, egymás lába nyomába lépve haladtunk. A víz hol bokáig ért, hol meg derékig elmerültünk benne. Köröttünk az egész világ élettől lüktetett. Nem úgy, mint a hegyek madárdaltól és őzek lépésétől zajos erdei – olybá tetszett, a lápi világot behálózza az élet szövedéke, hogy már-már úgy tetszik, a mocsár maga is él, és valamiféle megfoghatatlan tudattal rendelkezik, ami ezernyi érzékszervével figyeli az óvatlanul a felségterületére merészkedő, jogtalan behatolókat.
Egy ízben kis híján szörnyet haltam a rémülettől, amikor lágyékig a vízben gázolva megakasztott valami a lépésemben, s a bokámat megragadva a mélybe rántott. Elhasaltam, és összecsobbant fejem felett a békanyálas vízfelszín. A torkom azonnal megtelt a rothadó növényzettől sűrű poshadt vízzel.
Ijedtemben azt sem tudtam, hol vagyok, és merre van a fent és a lent. A rémülettől tágra nyílt szemeim előtt zavaros víz kavargott, s fájdalmas, fényes villanások lobbantak előttem. Azután beszűkült a látóterem, és mindent elborított a feketeség.
Valaki megragadta karom, és a felszín fölé emelte a fejemet.
Öklendezve kapkodtam levegő után, miközben megmentőmbe kapaszkodva próbáltam szabadulni a lábamat még mindig fogságban tartó hínárcsomótól.
Tompán és távolról hallottam a bessenyők gúnyos nevetését.
– Vigyázz, német gyerek, mert lehúznak a holtak lelkei! – mondta Sur röhögve, s hiába tudtam, hogy csak riogatni akar, az elképzelés félelmet ültetett a szívembe.
Itt, ezen a helyen minden más, s az emberi képzelet szárnyra kap, főként, ha még meg is támogatják.”




"Ismét lóra szálltunk. A felderítőket követve visszalovagoltunk az erdei útra, majd rövid vágta után lépésre fogtuk, és behatoltunk a fák közé. Próbáltuk faggatni a társainkat, hogy mégis mire számíthatunk, de nem beszélték sem a latint, sem a németet, csak a magyart. Egymás között hangosan társalogtak, és egyáltalán nem úgy viselkedtek, mint akiknek félnivalója lenne attól, hogy az ellenség megneszeli a közeledtüket.
További próbálkozásomra kiderült, hogy az egyikük, a legfiatalabb, csúnyán töri ugyan a franciát, de kézzel-lábbal rásegítve megértettük egymást. Így megtudtuk tőle, hogy rövid kitérőt teszünk a közeli csermelyhez. Ott megitatjuk az állatokat, azután a fák között megyünk tovább.
A nap még elég magasan járt, de a lombok erősen megszűrték a fényét. A fatörzsek ritkásan álltak, és a vízmosás körül sem burjánzott túl az aljnövényzet. Leszálltunk, és amíg a többiek a lovakkal foglalkoztak, félrehúzódtam a dolgomat végezni. Hallottam, hogy a magyarok maguk közt sugdolóznak, a bokor felett pedig láttam, ahogyan felénk nézegetnek. Paulus háttal nekik, idegesen kémlelete az eget, vélhetően azt latolgatva, hogy mennyi időnk maradt a kényszerű kitérőre.
A lovak békésen iszogattak, csak a fülük forgott minden távoli neszre. Mégis, amikor előléptem a bokrok közül, az első gondolatom az volt, hogy az állatok feszültek. Harci mének voltak, s igencsak jól neveltek, de a szemük fehérje, és izmaik rebbenése elárulta őket. Érzékelik a fokozott helyzetet, és ha kell, készek a cselekvésre.
A katonák váltottak még néhány szót maguk között, azután az egyikük kivonta a kardját.
– Nektek itt véget ér az utatok – mondta tökéletesen érthető német nyelven.
Nem mondanám, hogy meglepett a dolog, noha váratlanul ért. És ha én számítottam rá, bizonnyal Paulus is olvasott a jelekből.
– „Ti szolgák, szót fogadjatok mindenben a ti test szerint való uraitoknak…” – fordult meg mesterem, emelt hangon idézve Pál apostol kolossébeliekhez írt levelét a Szentírásból. Szokása volt a Szent Officium ténykedése során Pál apostol szavaival inteni rendre az engedetleneket.
Ha egy picivel is több lett volna benne az ószövetségi pátriárkák véréből, és az újszövetségi apostolok hitéből, bizonnyal kénköves tűzesőt zúdít a katonákra a szeméből, úgy szikrázott a tekintete féktelen dühében. Csak a teste árasztott megmagyarázhatatlan nyugalmat, mintha nem is a halállal néznénk farkasszemet. Vagy tán épp azért.
– Hát így véditek ti az egyházat? – ripakodtam a katonákra.
– Szarunk a ti egyházatokra.
– Mit mondtok majd a feljebbvalóitoknak? Ha őexcellenciája megtudja ezt…
Azok csak nevettek.
– Sok az erdőben a vad. Némelyek még a többinél is vadabbak – vont vállat a felderítők vezetője. – Majd azt mondjuk, vadkan támadott ránk, s halálra sebezte az inkvizítorurakat. Amióta a német isten az úr, amúgy is divatos az efféle halálnem. – Ezen még jobban nevettek. – Úgy szokták emlegetni, vadászbaleset. Legtöbbször magyar királyokat és főurakat súlyt, de lássanak csodát, olykor azért a maguk fajtára is rálel a véletlen!
Hosszúnyelű dárdáikkal a csermelyhez tereltek bennünket.
– Ivás közben történt. Éppen itt. Figyelmetlenek voltak, és megzavarták az állatot, az meg magukra rontott. – Lemondó sóhajjal megvonta a vállát. – Sajnálatos módon nem tudunk kíméletesek lenni. Hiszen egy vaddisznó sem lenne az, és bizony hihetőnek kell lennie a dolognak.
A dárda elől könnyen kitértem. Mire egyáltalán észrevették, hogy mi történik, a vezérüket gyomron szúrtam a csuhám alatt rejtegetett fattyúkarddal, egy másiknak pedig csuklóból lecsaptam a kezét.
A maradék kettő eltátotta a száját. Kábán döftek felém, és én könnyedén hárítottam az esetlen próbálkozást. A mozdulataikból kitűnt, hogy értenek a mesterségükhöz, de nem nézték ki a vékony papgyerekből, hogy járatos a fegyverek terén.
Noha sohasem bírtam hatalmas izomtömegeket magamra szedni, mint a testvérem, de a gyakorlatok kőkemény, szikár izomzatot eredményeztek. Maximalizmusom olajozott mozdulatokkal jutalmazott, akaratom pedig erőt adott elszántságomnak. Csak egyetlen dologra kellett ügyelnem, hogy ne becsüljem túl magam…
Elhajoltam és felugrottam, bukfencet vetettem, hogy kitérjek a döfések és a kaszálások elől. Csak amikor fogást váltottak, hogy megfordítsák a támadás irányát, akkor rontottam előre. …mert ügyes voltam, de nem eléggé. Ha nem lepi meg őket a hirtelen támadásom, ha csupán egy lépéssel is elhúzom a táncot, minden bizonnyal könnyedén felülkerekednek. A meglepetés volt a legnagyobb előnyöm, és nem mulasztottam el kihasználni.
De mégiscsak harcedzett férfiakkal volt dolgom, akik a döbbenetükből eszmélve lerohantak, és immár könnyedén felülkerekedtek. Az egyik döfött, a másik széles suhintással a lábamat vette célba, és egy pillanat alatt az avarban fekve találtam magam."




"A vásárnapokon a településre sereglő árusok számtalan csecsebecsét kínáltak eladásra, s Áporka nem hazudtolta meg női mivoltát. Éppolyan lelkesedéssel vásárolta össze a megannyi haszontalanságot, ahogyan azt mifelénk is teszik a lányok és az asszonyok. Ennek ellenére nem hordott ékszereket, csupán azt az egyetlen, bőrszíjon lógó nyakéket viselte, és a fülfüggőit cserélgette alkalomadtán.
(…)
Sem a bejt, sem Csemezt nem zavarta a viselkedése. „Majd betöri a férje, ha eljön az ideje!” – nevetett Csemez olykor, amikor kissé felöntött a garatra. Az pedig, hogy a lány kedvelt időtöltései meglehetősen férfias foglalatosságok, a kunok között egyáltalán nem volt szokatlan.
Rendkívül szeretett ugyanis vadászni, s mint már mondtam, kiválóan értett az íj használatához. Ő és a fivére egyszer-egyszer engem is magukkal vittek, bár Áporka gyakorta egyedül is kijárt az öntés mentén húzódó nádtengerhez. Leginkább vízimadarakra ment, mert nagyvadra többnyire Csemez társaságában vadászott.
Áporka az információk kiapadhatatlan forrását jelentette számomra, s én igyekeztem is kihasználni a lehetőséget.
– Csemez családja a szállás túlnansó felén lakik, kőházban – magyarázta, amikor egyszer szóvá tettem, hogy a fivére kamlikjában nem látom sem asszony, sem gyerekek nyomát. – A hitvese keresztény asszony. Nem állhatja a férje szokásait. Csemez pedig a kőházakat.
– Hisz’ azt mondtad, mind keresztények vagytok. Csemez talán kivétel ez alól? – firtattam.
– Egyáltalán nem. Szálláskapitányként felelősséggel tartozik a korona és az egyház felé. De ragaszkodik bizonyos ősi szokásokhoz, amiket csak itt tud megvalósítani.
– Az ősök szobraira gondolsz? – kérdeztem.
– Akár. Az asszonya viszont hallani sem akar ilyesmiről. Kereszténynek neveli a gyerekeket, mert ez biztosít számukra élhető jövőt – tette hozzá hideg hangon, amitől azt kellett gondolnom, hogy mondjon és valljon is bármit a hitéről Áporka, de a külsőségek ellenére, ő maga sem képes elfogadni az új idők szavát.
Jóval később azt tapasztaltam, hogy kereszténység ide vagy oda, úgy Csemez asszonya, mint az összes többi kun is, ügyel a tűzre, és babonásan betartja a régi hiedelmeket. Hosszú évek, emberöltők szükségesek hozzá, hogy kikopjon belőlük a pogányság emlékezete – szerte Európában hasonló módon zajlott le a kereszténység felvétele. Hiszen még a magyarok között is számos a pogány és tévtanokra hajlamos eretnek! Az idő nekünk dolgozik – mondaná most Paulus. A mi dolgunk, hogy felgyorsítsuk az eseményeket.
A Csemezzel való beszélgetéseim egyre gyakoribbá váltak, de továbbra is távolságtartóan viselkedik. Még mindig nem tudom, hányadán áll velem. Olykor alantas munkákra is befog: – egy ízben a pajzsát kellett homokkal kifényesítenem, máskor pedig a lovát csutakoltatja velem, holott tömérdek szolgálója van. Ilyenkor emlékeztetem magamat, hogy fogoly, s nem vendég vagyok.
Szokásos, délutáni felderítéseimre olykor Áporka is elkísért. Annak ellenére, hogy a kunok között kezdetben feszélyezett a jelenléte, szerettem, ha velem van. Magyarázatot fűzött a látottakhoz, és tudtam tőle kérdezni, ha valami újat és szokatlant tapasztaltam. Egy ízben olyan irányba haladtunk, amerre még nem jártam korábban, és csakhamar a sátorszállás melletti gyakorlórétre lyukadtunk. A távolban könnyűlovas íjászcsapatok kavartak porfelleget, a közelben pedig gyalogosan vívtak és birkóztak.
– Hosszú idő óta az idei az első év, hogy csendes az ország élete, s csillapodni látszanak a belharcok. A király katonai kíséretét alkotó nyögér tagjai visszatértek családjaikhoz – tájékoztatott Áporka.
Csakhogy a belviszály nem simult el, ezt még én is tudtam. A kunok virtusához tartozik ugyan, hogy állandóan harckészültségben állnak, de e készenlét nem alaptalan, bármikor visszaparancsolhatják őket a korona védelmére.
– Hé, te! Bécsi gyerek! – hallottam a kiáltást, és azonnal tudtam, hogy Csemez az, mert csak ő hívott így. Ott integetett a gyakorlórét közepén, az embereivel körülvéve. – Gyere csak ide!
Áporka megragadta a karomat, de lefejtettem magamról a kezét. Hogy nézne ki, ha megfutamodok a kihívás elől?
– Tudsz-e harcolni, bécsi gyerek? – vigyorgott Csemez, mire a körötte álló, félmeztelenre vetkőzött katonák felnevettek. – Vagy túloztak volna a pecsengek?
Nem feleltem, csak levettem a felsőruhámat, ezzel jelezve, hogy elfogadom a kihívást. Csemez elismerően bólintott, csak a többiek kuncogtak egymás vállába kapaszkodva. Valószínűleg azt sem nézték ki belőlem, hogy elbírom az acélt."




"Abban az évben korán érkezett a tavasz, és mi kihasználtuk a lehetőséget, hogy a szabad ég alatt szeressük egymást.
– Az enyéim úgy tartják, hogy mindannyiunk lelke egy madár – mesélte Aranyka egy ilyen alkalommal. Nagyon szerettem a hangját. Képes volt révületbe ejteni csupán csak azzal, hogy beszélt. Hosszú életem során talán csak egyszer, esetleg kétszer találkoztam olyan asszonynéppel, akinek hangja az övéhez hasonló érzést keltett bennem. – Utolsó óránkban a lelkünk szárnyra kél, és felszáll a magasba. Fel, egészen az égig, az égi földre. Ott aztán bevárja a többieket. Amikor eljön az idő, és kinyílik a Mennyek kapuja, akkor huss! – A keze meglendült, mintha ő maga is szárnyalni vágyna. – Berepülnek Boldogasszony pitvarába. Ott a kemencepadkán megülnek, kipihenik magukat, és megnyugszanak. Beszélgetnek maguk között, és átgondolják azt a sok butaságot, amit életükben elkövettek. Közben számolják a napokat, és eljövendő sorsukat tervezik. Amikor pedig eljő az idő, és csak akkor, a Boldogasszony kitárja az ablakot. És akkor az a sok lélek mind kirepül rajta.
– Repüljetek, mert a kapu hamar bezárul! – emelte fel a hangját Aranyka, mintha ő maga lenne őseinek Boldogasszonya. – Ne nézzetek se jobbra, se balra, csak repüljetek! Ne nézzetek kincsekre, ne nézzetek gyémántokra, csak repüljetek! És ők kiszállnak az égi földre. Ügyeljetek rá, hogy mikor nyílik a kapu, szól még utánuk a Boldogasszony. Onnan már hazataláltok.
– Haza?
– Vissza ide – bólogatott. – Azok közé, akiket idelent hagytak. Rájuk találnak, s hozzájuk születnek.
– És merre van ez az égi föld? – kérdeztem, mire Aranyka a Sarkcsillag irányába mutatott.
Nem lepett meg a történet, mert nem volt ismertetlen előttem a hagyomány, miszerint az újszülöttekben egy-egy ősszülő lelke ölt testet.
– Van csillagod? – kérdezte, és a vállamra hajtotta a fejét.
– Nincsen.
– Hát csillagképed?
Mosolyogva megráztam a fejem.
– Akkor válassz magadnak.
Rám mosolygott, és rajtam feledte a tekintetét. Hosszasan nézett rám, mire csókot nyomtam az ajkaira."





"Hófehér, mégis árnyék az árnyékok között. Úgy oson a folyosókon, akár egy kísértet, s bizonnyal akként is érzi magát. Árnyékból árnyékba lép, s körötte még az udvarhölgyek csacsogását is elnyeli valamely éteri rezgés, ami kioltja az oda nem illő hangokat.
Izabella királyné arca maga a gyermeki ártatlanság. Tekintete a szomorúság feneketlen kútja, hogy a férfiemberben felszínre tör a mélyen rejlő lovagi erény. A fivérem úgy omlana a lábai elé, mint valami simogatásra váró, félretenyészetett öleb.
Én magam is csupán az árkádsor oszlopainak takarásából figyelem, valahányszor csak megpillantom őt. A fejemet a hideg kőnek támasztva nézem, ahogy elsuhan a túloldalon. Érinthetetlen, akár az angyalok. Személye ódát kíván, s hajbókoló trubadúrok szerelmét követeli.
Mi van velem?
Bujkálok e mennyei teremtmény elől, mert méltatlannak érzem magam a figyelmére. Sértené törékenyégét a jelenlétem, akár a rózsakertet tipró zsoldosbakancs durvasága.
Esténként hárfamuzsika szól a lakrésze felől. Az udvarhölgyek dala talán az ő hangját kíséri, de meglehet, hogy csak némán, fakó arccal hallgatja muzsikájukat.
Azután a trónteremből felhangzik a magyarok dübörgő ritmusa, s millió cserépszilánkra zúzza a lágy dallamokat."



A weboldal a szerző saját alkotása.

A torony titka

részletek

A toronyból jó messzire el lehetett látni, még az egy mérföldre lévő keresztúttól is távolabb. Déli irányban a Cevenas csúcsai magasodtak, északnyugatra a régió központja, Toulouse feküdt, attól keletre pedig Albi városa. Na jó, ez utóbbi kettő nem látszódott, mert attól azért távolabb voltak, de nem is ez a lényeg.
Mathieu tekintete a távolba vesző földút vonalát fürkészte. Hiába a dús, üde zöld növényzet, a nagyobb lovascsapatokat, mint amilyenekkel az apja is utazik, mindig elárulja a körülöttük szálló porfelleg. De egyelőre semmit nem látott, ami egy kicsit elkedvetlenítette.
Azután szimatolni kezdett. Az öregtorony oldalában álló konyhából friss cipó illata szállt, és a fiú szájában összefutott a nyál a pástétom gondolatára, amit a szakácsnő még előző nap készített el, az uraság hazaérkezésének alkalmából tartandó lakomára.
Sietve felöltözött, és leszaladt hát a konyhába. Agnete, a szakácsnő szalonnát és frissen szegett, langyos cipót tett elé, de amikor Mathieu fintorogva a pástétom felől érdeklődött, a fejére koppintott a fakanállal.
– Majd ha apádurad hazaérkezett, Mathieu! Akkor és nem elébb – forgatta a szemét Agnete. – Hogyan nézne az ki, hogy a pompás pástétom közepéből hiányozna egy jókora darab?
– Nem nagy, csak egy kicsi! De a széléből is vághatnál nekem… – próbálkozott a fiú, amire ismét egy fejre koppintást kapott válaszul.
– Jut eszembe, mosakodtál már? – esett neki Agnete, és elkapta előle még a szalonnát meg az illatos cipót is.
Mathieu-nek kis híján kicsúszott a száján a hazugság, hogy hát persze, de végül bűnbánó arccal megrázta a fejét.
– Siettem – vallotta be.
– Nem képzeled, hogy ördög képében ülsz az asztalhoz? – nézett rá szigorúan a szakácsnő. – Na, eridj, egy-kettő, ki a hordóhoz, de tüstént!
Agnete asszony csak akkor enyhült meg, amikor a fiú visszatért. Tetszése jeléül még Mathieu haját is megborzolt a feje tetején. Ezt a fiú mindig morogva fogadta, de titkon azért szerette is, mert a kicsiny vár lakosai olyanok voltak számára, akár egy nagy család. Csak hát hogy néz az ki, hogy egy tízéves fiú haját borzolgatja egy nőszemély? Ahelyett, hogy a pástétomból adna inkább!
Mathieu-nek ismét nagyot kordult a gyomra.
Gyorsan bereggelizett hát, a szalonna bőrét pedig az asztal alatt szimatoló kutyáknak csúsztatta, hadd rágódjanak rajta. Ezt a műveletet azonban nagyon körültekintően kellett végezni, mert ha Agnete megneszeli, annak újabb koppintás lesz a vége.
„Ha megeszed, jó helyre kerül – mondogatta. – Ha meg nem kéred, akkor belefőzöm a levesbe.”
De hogy a kutyáknak? Arról hallani sem akart.
Reggeli után Mathieu átsétált a nyugati várfal belső oldalában álló kápolnába. Egy kicsit bűntudata volt, amiért ima helyett az étkezéssel kezdte a napot, de úgy gondolta, Isten sem várhatja el egy növésben lévő fiúcskától, hogy éhesen kelljen imádkoznia. Amióta az eszét tudta, mindig is egyházi pályára készült, mint a másodszülött nemesi fiúk úgy általában. A párizsi egyetemre vágyott, esetleg a teológiaszakra, Bolognába. Ám egyelőre úgy gondolta, hogy a szigorú egyházi napirenddel elég lesz majd akkor törődnie.
A kápolna oltára előtt letérdelt, és elmondta a reggeli imádságokat. Sietnie kellett, mert ha Péter atya itt éri, akkor a délelőtti tanulmányok megkezdése előtt már nem engedi el.
Péter atya volt Fort Rose plébánosa, és noha maga is szorgosan részt vett a vár körüli teendők elvégzésében, az Istentől ráruházott feladatát tekintette elsődlegesnek. Így kiemelten kezelte Mathieu tanítását is.
Márpedig Mathieu-nek akadt még dolga a mai reggelen, mielőtt elmélyed a latin nyelv rejtelmeiben. De szerette ő azt is, nem volt vele gondja. Amiért persze furcsán néztek rá a testvérei. Ám most sokkal jobban foglalkoztatta a kísérlete.
Óvatosan kikukucskált a kápolna ajtaján, és merthogy nem látta Péter atyát, szapora léptekkel nekivágott az udvarnak. Csak akkor nyugodott meg, amikor belépett a régi fészerbe, és behúzta maga után az ajtót.
Ez itt az ő birodalma volt. Ide nem léphettek be a testvérei, a felnőttek pedig nem is nagyon akartak. Egyedül az apja látogatta meg néhanapján, de még neki is nehezére esett beljebb mennie. Ugyanis Mathieu ezen a helyen végezte azokat a tevékenységeit, amiket ő nemes egyszerűséggel és egy csipetnyi nagyképűséggel tudományos kísérleteknek nevezett.





Isabèu összeszorított szájjal igyekezett a cérna végét áttolni a tű fokán. Benyálazta a vékony fonalat, hogy egyenesen álljon, de így sem volt valami könnyű.
Bezzeg a fiúknak nem kell ilyesmivel tölteniük az időt! – morgott magában, viszont hangosan nem mondta ki, mert a világért sem szerette volna megbántani az édesanyját. Igyekezett hát jól nevelt úrhölgyhöz illően viselkedni, ami igazán nem volt könnyű.
Először is, a ruha szorította. Másodszor pedig, cérnával és tűvel bánni nem gyerekjáték. Harmadszor: mindezt egyenes derékkal kell végezni, mert úgy illő. Nem lehet ám csak úgy görnyedten, erőlködve csinálni az ilyesmit! Mert mit szólnának? Negyedszer pedig, mindehhez mosolyogva és kedélyesen kell hozzáállni, mert úgy követeli meg az illem. És ötödször…
Tényleg, mi is van még? Valamit biztosan elfelejtettem – gondolta Isabèu.
– Nem jól tartod! – szólt rá kedvesen Roselinde úrnő a lányára. – Ne a tűt húzd a cérnára, hanem a cérnát dugd át a tű fokán!
– De hiszen azt csinálom! – méltatlankodott Isabèu.
– Ne nyafogj! – szólt rá az édesanyja. – Inkább add ide, megmutatom.
– Tudom én, menni fog! – felelte határozottan. Hiszen legalább százszor csinálta már. Csak néha nem olyan egyszerű, na!
Amikor sikerrel járt, győzedelmesen felmutatta a tűt.
– Megy ez! – dicsérte meg az édesanyja. – De legközelebb figyelj oda, hogy a nyelvedet tartsd a szádban, mert rászáll a légy!
Isabèu elkedvetlenedett. Amikor nagyon koncentrált, a nyelve akaratlanul is kikandikált a szája szélénél. Hiába tökélte el minden alkalommal, hogy legközelebb nem fog, mert majd jobban figyel, mégis újra meg újra így járt.
– Semmi gond, kedvesem – mosolygott rá az anyukája, és bátorítólag megsimogatta Isabèu kezét. – Csak gyakorolni kell, ennyi az egész!
Ennyi az egész? Csak gyakorolni? Isabèu-nak éppen ettől volt olyan rémisztő a dolog. Egész életében ilyen haszontalanságokkal kell majd foglalkoznia?
Roselinde úrnő és a lánya az öregtorony lakószintjén, egy fali fülke két oldalán kialakított kőpadkán üldögéltek egymással szemközt, közvetlenül a torony legszélesebb ablaka előtt. Ez a szélesség azonban csupán látszólagos volt, mert a várak ablakait nem szokás túl nagyra építeni. Különben ostrom során az ellenség könnyűszerrel belőhetne rajta.
– Kevés itt a fény, az a baj – panaszkodott a lány. – Nem mehetnénk inkább ki? Hétágra süt a nap. Sokkal jobb lenne a fa alatt üldögélni, a rigók között.
– Nem illendő odakint hímezni.
– Nem illendő, nem illendő! – bosszankodott Isabèu. – Soha semmi nem illendő! Fogolynak érzem magamat idebent! Lovagolni akarok, célba lőni és fára mászni!
– Ha lovagolni szeretnél – mosolygott az édesanyja –, szólok a fivéreidnek, hogy kísérjenek el a patakhoz. Ferrand majd ad mellétek néhány katonát. A lovászok holnapra előkészítik neked a…
– A patakhoz? – nyöszörgött Isabéu. – A hegyekbe, a birtokon túl! Nem kellenek lovászok, nem kellenek katonák, és nem kellenek a fivéreim! És nem holnap, hanem ma!
– De drágám, és a haramiák? Túlságosan vakmerő vagy, nem gondolod?
– A fiúknak sohasem kell kíséret! Oda mennek, ahová csak akarnak! Lovagolhatnak, gyakorlatozhatnak napestig!
– Mi nem azt csináljuk? – kérdezte az édesanyja, mire a lánynak felszaladt a szemöldöke döbbenetében.
– Oda megyünk, ahová csak akarunk? – kérdezett vissza.
– Gyakorlunk napestig – emelte fel a tűt és a hímzést az édesanyja.
– De én nem hímezgetni akarok!
– Azt hittem, közösen döntöttük el, hogy meglepetést készítünk apádnak. – Roselinde úrnő arcán a csalódottság árnyéka suhant át, amitől a lánynak bűntudata támadt.
A kezébe vette a hímzőrámát, és végignézett az alkotásán. A család címere: egy riparia, azaz partifecske, amely három búzakalászt tart a csőrében. Alatta a hullámos, kék vonal egy folyót jelképez. A lány számára nem tűnt valami hősies jelképnek, de az apja szerint nem is kell annak lennie.
– A családi címer sohasem a nagy tettekről, hanem a származásról regél, gyerekek. A famíliák ősi gyökereiről, a szülőföldről – visszhangoztak apja szavai a lány fülében.
– Akkor az őseink olaszok voltak? – kérdezte egy ízben Duran, az itáliai Dora Riparia folyóra utalva.
– Nem. Vagyis akár elő is fordulhat. Az őseink egy győzedelmes csatát vívtak ott a rég múlt időkben. Ott ütötték lovaggá az első Ripariát.
– Akkor hát mégis nagy tettekről van szó! – lelkendeztek a fiúk.
Az apjuk a fejét rázta.
– Arról van szó – magyarázta –, hogy bárhová is vessen a sors, ott és abból kell tudnod hazát alapítani, ami Isten kegyelméből megadatott. Ezt jelenti a három gabonakalász.
Isabèu sóhajtott. Akárhogyan is, neki még be kell fejeznie a madár csőrét. Munkához látott.
– Mit szól majd a férjed, ha nem értesz a hímzéshez? – szólalt meg az anyja, éppen akkor, amikor Isabèu már kezdte elfelejteni az iménti beszélgetésüket.
– A férjem? – kérdezett vissza a lány ismét. – Ha egyszer majd lesz férjem, biztos vagyok benne, hogy a legkevésbé sem fogja izgatni, mennyire értek hozzá – mondta olyan hangon, mintha az édesanyja nem lenne tisztában a dolgok rendjével. – A férfiakat egyáltalán nem érdekli a hímzés, anyám!
– Dehogyisnem! Csak nem merik bevallani.
– Már megbocsáss, anyám, de úgy vélem, hogy ez botorság!
– Ó, máris úgy beszélsz, mint egy igazi nemes hölgy.
– Ez lenne a cél, nem? Hogy engedelmes, hímezgető úri hölgy váljék belőlem.
– Szemtelen vagy.
Isabèu már éppen szólni akart, amikor gyors kopogtatást követően kivágódott a súlyos faajtó. Péter atya robogott be rajta, meg sem várva Roselinde úrnő engedélyét. Szorosan a nyomában Mathieu, akit az idős pap úgy rángatott maga után a grabancánál fogva. A fiú arca és ruhája csupa korom, a haja borzas. Szakasztott úgy festett, mint aki keresztülpottyant egy kormos kéménykürtőn, egyenesen bele az alanti hamuba.
– Úrnőm! Ez tűrhetetlen! Éppen a… – kezdett bele a litániába a plébános, de Isabèu nevetése beléfojtotta a szót. Hirtelenjében nem tudta, miképpen fogadja a rendbontó viselkedést.
Mathieu arcáról azonnal eltűnt a bűnbánó kifejezés, és a húgára ripakodott:
– Úrhölgynek nem illik ilyen csúfondárosan nevetnie!
Ám Isabèu nem tudta abbahagyni, mert a fiú olyan mókásan nézett ki, hogy egyszerűen képtelen volt visszafogni magát. Pedig megpróbálta, a szája elé emelte a kezét. De egy pillanatra rá annál nagyobb erővel bukott ki ujjai közül a nevetés.
– A testvérednek igaza van, drágám! – bólogatott az édesanyjuk. – Fülsértő, ahogy nevetsz. Kacagj inkább! Csengő hangon, ahogyan egy valódi dámához illik!
Szorult helyzete ellenére Mathieu-n látszott, hogy nagyon mérges. Isabèu sem tudta eldönteni, hogy édesanyja most komolyan beszél-e, vagy gúnyolódik a fiúval. Esetleg mindkettejükkel? Akárhogyan is, az asszony szavait hallva még jobban rátört a nevethetnék.
Mindkét kezét a szájára tapasztotta, hogy visszafojtsa a kikívánkozó hangokat, azonban minél jobban igyekezett, annál kevésbé sikerült. Végül felpattant az ablak mellől, és a nevetéstől fuldokolva kiviharzott az ajtón. Úgy száguldott, hogy kis híján feldöntötte Péter atyát és a fivérét.
– Eridj csak, én majd befejezem! – szólt utána az édesanyja, majd az égre emelte a tekintetét.
Isabèu meg sem állt a torony aljáig. Útközben magához vette az íját és egy csokorra való nyílveszőt, s már loholt is ki a nagykapun, a vár szomszédságában álló ligetbe, ahol úgy tud gyakorolni az íjjal, hogy senki nem látja, és senki nem szidja le érte.
Idekint érezte jól magát, a napfényben fürdő réteken, az árnyas ligetekben és a patak partján. A szalmából font céltábla ott volt, ahol legutóbb hagyta. Isabèu felajzotta a hosszúíjat, és az idegre tette az első vesszőt, azon a módon, ahogyan az apjától tanulta. Eleve a vessző végét vette az ujjai közé, így azzal a mozdulattal, amivel a helyére illesztette, már feszítette is a fegyverét.
Nem gondolkodott, és nem mérlegelt. Ösztönből cselekedett, hagyva, hogy az elméje helyett a teste végezze a munkát. A rengeteg gyakorlástól az idegrendszere már készségszinten mozgatta az izmait.
Kilégzéskor elengedte a vesszőt. Elégedetten nyugtázta a halk puffanást, amivel a nyílhegy a cél közepébe csapódott. Még attól is nagyobb elégtételt érzett, mint amikor sikerült a cérnát a tűbe fűznie. Akkor rabnak érezte magát, most szabadnak. Tucatnyi lövést követően pihent csak meg.
Ezután széttárt karokkal elhevert a fűben, és a felhőket bámulva hallgatta a fülemülék meg a rigók trillázását. A közelben gerle búgott, a virágok illata pedig betöltötte a levegőt.
Ilyen lehet Isten jelenléte – mosolygott Isabèu.





Durannak csak úgy égett a karja a megerőltetéstől. Ferrand közel egy órája püföltette vele a gyakorlófát, és közben nem engedett egy percnyi pihenőt sem a fiúnak.
– Ne engedd le a fegyvert, mert az ellenfeled kihasználja, ha rést talál a védelmeden! – szólt rá erélyesen.
Durannak aznapra már elege volt az egészből. Még fekvőtámaszokat is szívesebben csinált volna, mint hogy ezt az átkozott oszlopot csépelje naphosszat! Bosszúsan válaszolt a tiszttartónak.
– Ez csak egy buta oszlop! Nem fog visszaütni.
– Egy buta oszlop? – lépett közelebb Ferrand. Az egész megjelenéséből csak úgy sütött a szigor. – Nem mondtam, hogy abbahagyhatod! Ha beszélni akarsz, beszélj, fecséreld csak az erődet! De közben járjon a kezed! Atyád rám bízta a feladatot, hogy embert faragjak belőled, és istenemre mondom, meg is teszem, amit tennem kell. Mert eljön majd a nap, amikor a buta oszlop helyett egy páncélos lovag néz veled farkasszemet. És vissza fog ütni.
– Csak pihenni szerettem volna – felelte a fiú kelletlenül, de azért szót fogadott a parancsnak. Újabb és újabb ütéseket indított a cölöpgerendára. Mostanra az egész karja elzsibbadt, és érezte, hogy hamarosan ki fog fordulni a kezéből a gyakorlófegyver markolata.
– Nemsokára részt veszel életed első lovagi tornáján. – A tiszttartó nem hagyta annyiban a dolgot. Ő is volt kölyök, nagyon jól tudta, mi járhat a fiú fejében. – Most úgy érzed, hogy erős vagy. Azt gondolod, inkább a vívást kellene gyakorolnod. De tévedsz.
Duran leengedte a gyakorláshoz használt fakardot, és kérdőn nézett a tiszttartóra.
– Tévedek? De miért… – Már nem tudta befejezni a mondatot.
Ferrand egy lépéssel mellette termett, és saját fakardjával a fiú ülepe felé csapott. Duran ösztönei egy pillanat alatt kiélesedtek. Hárításra emelte a fegyverét, és ügyes mozdulattal a feneke felé irányzott ütés útjába emelte. Csakhogy nem maradt annyi erő az ujjaiban és a karjában, hogy megakassza a támadást.
A kard nagyot csattant a fenekén, mire jajgatva a levegőbe ugrott, azután hátrébb szökellt a tiszttartó elől. Táncosokat megszégyenítő módon kipördült egy újabb támadás elől, és a földön heverő kardjáért nyúlt. De felkapni már nem tudta, mert a férfi a fegyverére taposott, mire a markolat kifordult zsibbadt ujjai közül.
– Nem a vívótechnikáddal van a baj – magyarázta Ferrand. – Hanem az erőddel. Tudtad, mit tegyél, és meg is tetted – biccentett elismerően. – De nem volt meg hozzá az erőd.
– Persze, mert egész nap ezt az átkozott gerendát kellett csépelnem!
– Szerinted egy küzdelemben mit fogsz csinálni? Mit teszel majd egy fél napon át elhúzódó ütközetben? Itt és most, apródként kell megerősödnöd, ha helyt akarsz állni a majdani csatákban. Erre való a gyakorlófa. Acélossá teszi a kardforgató izmokat, az ízületeidet és az inakat.
Duran nagyot sóhajtott. Mérges akart lenni Ferrand-ra, de tudta, hogy a férfinak igaza van. A gyakorlófa azokat az izmokat fejleszti, amikre egy lovagnak szüksége van. Bármilyen izmos is legyen egy parasztlegény, ennek a fajta erőnek híján van. Az csak a lovagok sajátja, és ezt a gyakorlófának köszönhetik.
Leszámítva persze a favágókat. „Ők ugyanazt csinálják a fejszével, mint mi itt – mondta egyszer az apja. – A fát ütik vele. A különbség csak az, hogy ők soha nem tanulnak meg vívni.”



A weboldal a szerző saját alkotása.

A templomos lovag

(AKKON I.)

részletek

Ó, igen. Emlékezett arra a napra, életének első ütközetére.
Nyárközép volt, egy esős, fülledt reggelen történt meg a beavatása. A von Zorn család hűbérura harcias, kötekedő ember lévén, szívesen vezette hadba vazallusait minden olyan háborúba, ahol megvolt az esély a győzelemre – egészen 1284-ben bekövetkezett haláláig, amikor is a szerencse elpártolt mellőle a harcmezőn. Akkoriban gyakoriak voltak a belvillongások. Nem kellett messzire menni, ha az ember vért kívánt ontani. Trier uraság mégis egészen Livóniáig vezette csapatait, hogy ott csatlakozzon a balti népek megtérítését vezető teutonokhoz. S merthogy kötötte őket a hűbéri eskü, morgolódó apja oldalán Tristan is hadba vonult.
Sátra a tábor közepén állt, a rekkenő hőségben megrekedt a vastag viaszosvászon alatt a nyirkos, párás levegő. A nyári forróságot az eső sem volt képes felfrissíteni, ehelyett lenyomta a hőséget a földre, a víz pedig sáros, zavaros tócsákba gyűlt a tábor letaposott földjén. A meleg dacára mégis reszketett a félelemtől, hidegrázás gyötörte, ujjainak vége fagyos volt, ahogy sápadt tagjaiból kiszaladt a vér.
Egyik szolgája a lábszárára erősítette a lábvasakat, miközben egy másik a hátán húzta össze a nemezbélés bőrszíjait. Nem a szokásos aketont viselte, vastagabb védelmet öltött magára; mindent megtett a túlélésért. A kiképzés és apjának bátorító szavai ellenére gyengének és magatehetetlennek érezte magát, arcából kifutott minden csepp vér, hamuszín ábrázatán verítékcsöppek gyöngyöztek. Másra sem bírt gondolni, mint a harcmező körül ólálkodó halálra. Keménykötésű, izmos fiú volt, aki korábban alig várta az első csatát, ahol is majd férfivá válik. Most minden vágya az volt, hogy messzire fusson innen.
Csakhogy nem tehette. Nem engedte sem a büszkesége, sem apja iránti tisztelete. Tudta: most eljött az ő ideje, és ha apja nem hazudott – és miért is tette volna –, akkor életre szóló erőt kap a mai napon.
Apródjai ráhúzták a súlyos láncinget, amit apja külön az ő számára készíttetett. Úgy szabták, hogy könnyen essék benne a mozgás, de most szuszogni is alig bírt alatta. Pedig hányszor gyakorlatoztak benne, hányszor tartottak próbát! Akkor semmi baja nem volt a sodronyinggel, most mégis a halál súlyát érezte a vállaira telepedni. Annak ellenére, hogy ennyi védelmet aggattak a testére, csupasznak érezte magát, és irigykedve idézte fel azokat a lovagokat, akik teljes vértezetben vonultak a csatatérre. Ritka volt az a fajta páncél, nemrég jött szokásba, és kevesen engedhették meg maguknak azt a fényűzést, hogy ilyennel indulhassanak a harcmezőre. Nekik nem tellett ilyesmire, uradalmuk nem bírta kitermelni a hozzá szükséges összeget. Így a sodronyra csak váll-lapok és alkarvédő került, és ennek is örülhetett, mert apjának még ennyi sem maradt. Inkább fiának adta saját felszerelése javát, hogy épségben kerülhessen ki az első ütközetből.
Hálás volt érte, de mindezt nem érezte elegendőnek.
Tristan magára öltötte a gambesont, áthúzták fején a színes, címer-mintás tunikát. Rákerült a sisak is, a nemezzel bélelt, súlyos, zárt fémdoboz, amin csupán egy ujjnyi vastag vízszintes nyílás húzódott szemmagasságban. A sisak azonnal megtelt saját leheletének nehéz szagával, szemei égtek a párás melegben. Újra rátört a gyomorkavaró öklendezés, holott a hajnali órákat javarészt azzal töltötte, hogy üres gyomrának savas tartalmát a padlóra okádta.
Derekára felkerült a bőröv, amelyről másfélkezes kard lógott alá. Kilépett a szabadba. A sűrű zápor azonnal csépelni kezdte, minden egyes cseppje pendülő hangot adott a sisakján. Legszívesebben a sárba hajította volna, ha lett volna hozzá bátorsága, hogy nélküle induljon harcba.
Apja már a lovon várt rá, a sajátja pedig ott ácsorgott mellette, apró fejbólintással üdvözölve gazdáját. Az öreg elismerően biccentett felé – még jó, hogy nem látott a sisak mögé, mert akkor talán másképpen vélekedett volna. Tristan alig bírta engedelmességre kényszeríteni remegő lábait, hogy mellé állhasson, minden egyes lépéssel meg kellett küzdenie.
A nyeregben ülve már kevésbé érezte magát szerencsétlennek, szívébe bátorságot öntött társainak jelenléte, a puszta erő, ami a nehézlovasságból sugárzott, meg a pajzs az alkarján és a dárda a markában. Ez az érzés azonban csak addig tartott, amíg ki nem vonultak a harcmezőre, és meg nem pillantotta az íjászok feje fölött a távolban felsorakozó ellenséget. Rengetegen voltak. Apja figyelmeztette rá, hogy tízszer többnek fogja látni őket, mint ahányan valójában vannak, most mégsem hitt neki. Égi áldásként tekintett már a felhőszakadásra, hogy elnyomta a vas csörömpölését, ami testének reszketése nyomán keletkezett az illesztéseken. Mellettük a teutonok némán, szó nélkül tűrték az esőt, holott ők is tudták, hogy az ilyen idő a legkevésbé sem kedvez a lovasrohamnak. A csatakos sár veszélyessé teszi a vágtát, könnyen megeshet, hogy lovaik egymás alá csúsznak a latyakban, magukkal rántván a mellettük haladókat.
Az erdőszélen a varjak tollukat borzolták az ágakon. Csapzottan pislogtak, várták, hogy megterítsék asztalukat a förtelmes lakomához. Fülsértő, éles károgásuk siratóasszonyok hamis énekeként zengett a szélben. A várakozást elviselhetetlenné tette a fülledt meleg és a páncél alá becsurgó víz. A birkagyapjúból készült nemez teljesen átázott a sodronyinge alatt, lucskosan tapadt testére, ellenállhatatlan viszketés lett úrrá a bőrén. Bánta már, hogy a puha, ronggyal tömött aketont botor módon lecserélte a szöszös nemezre.
Parancsra az íjászok útjára bocsátották az első adag gyilkos vesszőfelleget, a mező túloldalán tucatjával hullottak az emberek. Újabb adagra nem került sor, vezérük úgy ítélte meg, nincsen szükség a drága nyílvesszők pazarlására, elegendő egy roham a máris szétzilált ellenfél sorainak megtörésére. Mielőtt odaát újra hadrendbe állhattak volna, kiadták a parancsot a nehézlovasság támadására.
Az íjászok egymás mögé léptek, átengedték soraik között a lovagokat. A színes címeres lovasok tarkaságából csak a teutonok ríttak ki, akik előkelően, büszkén viselték a fekete keresztet páncéljuk felett. Mögöttük a szedett-vedett páncélos zsoldossereg a pajzsokhoz vert fegyverekkel tisztelgett a lovagok előtt.
Eljött hát az idő. A fiúból férfi válik.
Oldalt meglengették a zászlót, bár Tristan nem látott belőle semmit. Csupán onnan észlelte, hogy megindult a roham, hogy kétoldalt a sisakrésen át látta felgyorsulni a mellette haladókat. A kezdetben lassú galopp vágtába fordult, a dübörgő paták robaja messzire hullámzott az eső verte réten. Dobhártyáján zúgva-bömbölve kalapált az ütem, vére lángolt, félelmét lassan elmosta az erő, amit társaival meglovagoltak. Megállíthatatlan lendülettel száguldottak az ellenfél felé. Már látta az arcokat, a szemekben villanó félelmet, a túlerő keltette iszonyatot.
Irtózatos erővel csapódtak az ellenség sorai közé. Tristan kezéből azonnal kifordult a dárda, amikor felnyársalta az első útjába kerülőt, majd a mögötte álló katonát is, akiket balszerencséjük elébe sodort.
Messze behatoltak az ellenfél sorai közé, útjukból szanaszét hullottak az imént még alakzatba tömörült katonák. A karddal és pajzzsal felvértezett gyalogság mit sem ért, a nehézlovasság egyetlen lendülettel elsodorta őket.
Ekkor bekövetkezett az, amitől Tristan rettegett.
A lendület hajtotta lovak továbbcsúsztak a sárban, lábaik összegabalyodtak az alájuk került szétzúzott testekkel. Tristan messzire repült a nyeregből, orrába és szájába vérmocskos sár tolult, nagyokat nyelve tátogott a latyakban. Csak remélte, hogy útban már a gyalogság és még idejében a helyszínre érnek, de nem volt ilyen szerencséje.
Ellenfelei azonnal körülötte termettek, kezükben fenyegetően villogott a sarkantyús harci kalapács és misericordia.
Ekkor mentette meg először őseinek vére.
Később nem emlékezett rá, hogy mi történt; sem akkor, sem pedig más alkalmakkor nem volt tudatában annak, hogy mit művelt, holott volt még benne része néhányszor rövid élete során. Csak jóval később, amikor a végkimerülés határán összeszedték az övéi, akkor oszlott el szeme elől a vörös homály, és elképedve hallgatta, hogy miket mesélnek a többiek. Megszállta a berserker szelleme; állítólag olyan rendet vágott az ellen között, hogy tízen sem bírtak vele, noha puszta kezével esett nekik.
Aznap duplán mosolygott rá a szerencse. Trier uraság halálát lelte a harcmezőn. Szabadok voltak hát, s hazatérhettek a háborúból, ami soha nem volt az övék. Az apja természetesen büszke volt fiára, hogy a harag, az ősi Zorn örökség ott él benne, ámbár őbelőle soha sem tört elő ilyen elemi erővel a vadállat. „Meglehet, anyád északi vére erősíti benned a hajlamot” – mondta nevetve, amikor fiát a csatát követően még a helyszínen lovaggá ütötték. Tristan azonban gyanította: akkor ott nem a düh, hanem a félelem váltotta ki belőle a fékeveszett tombolást.




– Édesapám! Édesapám!
Gyula, a kádár felnézett munkájából. Magyar származású, alacsony termetű férfi volt, semmikképpen sem köpcös, inkább a mokány kifejezés illett rá. Sztyeppei nomád származása nyomokban sem látszott rajta, megfakult már az a századok folyamán. Talán csak lovaglásra termett dongalábain mutatkozott valami halvány nyoma a régmúltnak. Endre király keresztes seregével a Szentföldre vetődött, és a hadjárat után itt maradt. Továbbra is azt csinálta, amihez értett, családjában ez a munka szállt át apáról fiúra.
– Mi az, Péter? – kérdezte fáradtan. – Mi ez a nagy futkosás? – Megtörölte izzadt homlokát és gyermekére emelte tekintetét. Jókötésű, izmos kis lurkó nézett vissza rá, haja homokszínű, napbarnított bőre sötét – keresztény palesztin anyja déli vérének öröke –, szemében pajkos tűz lobog. Az erőteljes déli örökség nem vonta sötétbe a fürtöket, csak játékosan megcsavarta, és vaskos szálúvá duzzasztotta őket, furcsán kontrasztossá téve a két világ jegyeivel megáldott legényke karakterét. Játékos jókedv lengte körül most is, és valamiféle izgatott feszültség. Az ő büszkesége, életének egyetlen gyönyörűsége.
– Itt a víz, amit kért, Édesapám! – tette le a két vasalt, nehéz favödröt a fiú.
Gyula a szeme sarkából sandítva, somolyogva követte végig az udvar porán kipocsolt két, girbegurba csíkot. Az izzó nap máris mohón szívta magába, alulról a forró talaj sietett a segítségére; lomhán párállott. A vödrökben jó, ha félig maradt folyadék. Hatalmas súly ez egy tizenkét éves fiúnak… Még akkor is, ha munkához szokott. Nem telik bele két év, és futni fog a vízzel, de most még nehezen boldogul vele. Ő maga a kisebb vederre gondolt, amikor a vizet kérte, a fiú mégis a nagy, súlyos vedreket cipelte végig a téren álló kúttól idáig lökdösődve a város tülekedő forgatagában, ami olykor még neki magának is nehéznek tűnik. És nem is egyet, hanem mindjárt kettőt! De mi végre?
– A vedreket azt látom, Péter! – fordított hátat fiának, hogy ne mutassa a kikívánkozó mosolyt. Úgy döntött, ugratja egy cseppet. – De hol hagytad a vizet? Valami nagyon hibádzik, nem gondolod?
Aprócska fintor volt a válasz, és gyanakvón összehúzott szemöldök. Fia csípőre tette két kezét, úgy nézett rá vissza. Akár csak az anyja… A vérében vannak a mozdulatok.
Gyula sajnálta a fiát. Úgy hagyta maga mögött gyermekkorának legszebb éveit, hogy alig élvezhette ki azokat. Más gyerekek az utcákon játszanak, amíg ő neki segít, igyekezete szemlátomást felülmúlja még az erejét is, de zokszó nélkül teszi, mert tudja, hogy az apjának szüksége van rá. Talán ezért is akart imponálni.
– Csak egy veder vizet kértem tőled, Péter, és te két üreset hoztál nekem. Mihez kezdjek én most ezzel, mondd? – ütött egy nagyot a kalapácsával az előtte álló, félig kész hordó középső, jelenleg legfelső vasalására. Az ütés hangosan kondult a falakkal kerített belső udvaron, csengése egy pillanatra elnyomta a kapun túlról behallatszó zsivajt.
Péter nem jött zavarba. Letekintett a két vödörre, szemei¬vel ő is végigkövette az imént bejárt útvonalat.
– Ejnye, Édesapám, nem látja? Itt van a víz, csak nem nézte meg elég jól! – Felkapta az egyik vödröt, és színültig töltötte vele a másikat. – Ihol, ni! – mutatott a csillogó vízre. – Egy vederrel kért, itt is van. Nem látok itt hibát
Gyulából végre kirobbant a jókedv, nevetve megborzolta fia kócos haját. Szeretettel végigsimított a szurtos arcon, amin asszonya báját vélte felfedezni. A fiú napról napra szépült, de már megjelentek a vonásait torzító pubertás otrombaságok is. Orra megvastagodott, hangja időnként mutált, nyaka és végtagjai erőteljes nyúlásnak indultak, hogy amikor majd megnő és házasulandó sorba lép, elszabadult végtagjai a helyükre kerüljenek, és egyszeriben kivirágozzék, sudár ifjúvá érjen, és elkápráztassa a lányokat, akik nem értik majd, mi változott, mi az, amitől más szemmel kezdenek nézni rá… Epednek majd utána a szépasszonyok is, és ez így van rendjén.
Addig is itt marad neki, hogy kiélvezhesse apaságának minden áldott percét. Szerette volna elkényeztetni Pétert, hogy feledtesse vele az élet csúfságait, de nem volt rá módja, hogy megadhasson neki mindent. Nem csak azt, amire nincsen szüksége. Azt is, amire lenne. A boldog gyermekkort, az önfeledt játszadozást. Csakhogy már késő, a gyermekévek, ha lassan is, de tovatűnnek.
– Olyan vagy, akár szegény édesanyád. – Révedező tekintete elhomályosult.
– Csakugyan? Ezek szerint nőiesnek talál? – vonta fel egyik szemöldökét a fiú.
– Ó, nem, dehogyis tartalak annak! – szabadkozott gyorsan az apja, amikor megértette, hogy a fiú önbizalmának ebben a korban a legkevésbé sem használ egy ilyen kijelentés. Néhány év múlva csodálatos bóknak veszi majd az anyjához való hasonlítgatást, most azonban a világból is ki lehetne kergetni, ha asszonnyal vetik össze. – Csak anyád szépségének nyomai ütköznek ki belőled nap mint nap, egyre erősebben. De a vonásaid azért férfiasak. Ez minden.
Ha Gyula arra számított, hogy megijeszti a fiút, nagyot tévedett, mert Péter szeretett az anyjáról beszélni.
– Meséljen róla, kérem – mondta a gyerek, és érdeklődésében őszinte kíváncsiság volt. Lekucorodott az udvar porába, lábait magához húzva két kezével összekulcsolta őket, állát a térdére támasztva figyelt. – Úgy szeretem hallani, és olyan régen mesélt édesanyámról…
– Hiányzik? – Az apa beletekintett a készülő hordó hasába, az aljába állított parázstartóban izzó fadarabokra. Vizet löttyintett bele a markából, az izzó üszök sercegve párát dobott szét.
– Már nem igazán – jött a gyermeki igazság keserű szava, még nem rontották meg a felnőttekre jellemző kétértelműségek. Egyenes volt és komoly, minden kiejtett mondata azt takarta, amit gondolt és érzett. – Már nem emlékszem rá annyira, hogy fájna a hiánya. Tudom, hogy itt kellene lennie velünk, tudom, hogy a szabadtűzhelyen azért nem lobog a láng, mert neki kellene életben tartania. Tudom, hogy azért nincsen húgom, mert ő már nem szüli meg.
Gyula hiába igyekezett elhomályosult látását a hordóból felszálló forró pára terhére róni. Lám, az ő esze járása már nem olyan ártatlan, könnyen talál kifogásokat. De szépítheti is bárhogy, könny volt az, ami az arcára csordult a fiú mellébeszéléstől mentes, gyermeki szavainak nyomán, ami mégis érett, felnőtt gondolatokat takart. Olyan gondolatokat, amik nem egy alig tizenéves fiú fejébe valók…
Ha olyan lenne a sorsa, amilyet az anyjával álmodtak neki, távol állnának tőle az ilyen nyers kijelentések. Ezért kapta a fiú a Péter nevet, Szent Péterét, amit Jézus adott az apostolának, akire a földi királyságát bízta. Bizalom. Remények. Remények a szép életről. De az anyja halott, és vele haltak a szép remények is.
– Mit szeretnél hallani, Péter? – Ismét a vízbe markolt, majd gyors mozdulattal, hogy a hordóban szürkén gomolygó hő meg ne égesse a kezét, a parázstartóba vágta. A víz elpárolgott, a forró gőz cseppekben ült meg a félkész hordó izzadó dongáin. – Valami kedves történetet? – nevetett fel. – Mint amikor a haszontalan macska beleesett a polcról a dézsába, és…
– Nem… nem ilyenre gondoltam. Ezeket sokszor hallottam már. Érezni szeretném. Hogy megértsem, milyen a hiánya. – Tekintete elrévedve fúrta át a készülő hordó oldalát, ami a hiányzó emlékek útjában állt.
Gyula lehunyta a szemét, fájdalmas grimasz hullámzott át az arcán. Péter nem láthatta, mert gondosan hátat fordított neki. Nem lenne szép dolog megfosztani a fiát az anyja érzetétől, de az apai szív sajgó sebeinek tépkedése sem olyan öröm, amiben a fiú szívesen lelné kedvét. Hogyan is mondhatná el szavakkal a bensőjében dúló keserédes érzelmeket?
Mégsem tagadta meg tőle a kérést, így inkább továbbra is háttal gyermekének, beszélni kezdett:
– Még mindig érzem a jelenlétét – mondta. Megállt a munkában, a nehéz kalapács leengedve lógott a kezében. – Itt van a falakban, a levegőben. Olyan dolog ez, mint amikor azt hiszed, megvan még a tegnapi cukor a zsebedben, de amikor érte nyúlsz, rádöbbensz, hogy már nincs ott, mert megetted. Eszedbe jut az íze, és a szádban összefut a nyál. De a zsebed már üres. – Megköszörülte a torkát. Péter elmélázva bólogatott mögötte, de Gyula nem láthatta. – Dolgozom a hordókon, és a szomszédból az ebéd illata száll. Egy pillanatig azt hiszem, ott áll a sarokban a szabadtűzhelynél, de amikor odapillantok, nincs ott senki. Egy szívdobbanásnyi pillanatra néha mégis megpillantom őt, a fekete tunikáját a szemem sarkában, és ilyenkor elhiszem, hogy ott van! Elhiszem. Nem azért, mert el akarom! Nem! Hanem, mert tényleg ott van, érted? Itt van velünk, és vigyáz ránk. Érzem az illatát a levegőben. De nem láthatom meg, mert elbújik annak a másik világnak a függönye mögé. – Nagyot ütött a vasabroncsra, a hirtelen felhangzó éles csengés megtörte a kezdődő varázst.
Péter összerezzent, a szépséges gondolatok elillantak a fejéből. Az apjára nézett, és most először úgy érezte, valamit megértett abból, amit a férfi érez. A kalapácsütés hangja még csengett a fülében, megfoghatatlanul. Csak a fejében szólt már, nem volt sehol, de a rezgés még átjárta a levegőt, akárcsak anyjának jelenléte.
– Éjszaka, amikor felriadok – folytatta Gyula –, érzem az illatát magam mellett az ágyon. Ez olyan ritka pillanat, amikor még nem gondolok arra, hogy ő már nincs, mert az álom még velem van, és fátyolos az elmém, a gondolatok kuszák. – Kétségbeesve kereste magában a szavakat, amik elmondhatnák az érzést, amikor a kívánságok és az álmok még egymásba fonódva átitatják egymást, képlékennyé és rugalmassá téve a valóságot, mint a keze alatt dolgozó forró gőz a fát. – Majd szép lassan megértem, hogy nincs mellettem. A fájdalom megrohan, a szép emlékek csak szenvedést okoznak… – Nagyot lélegzett, mellkasa megemelkedett, majd hangos sóhajjal visszasüllyedt. – Olyankor úgy alszom el ismét, hogy azt kívánom, reggelre ébredve elfelejtsem a rémálmot, és ő ott legyen mellettem, testének melege járja át az ágyat. De reggel az ágy hideg, és ő nincsen benne. Csak a nyoma van mellettem, amit az együtt töltött évek során a súlya nyomott a fekhelyébe… És én arra gondolok, hogy az nem az évek munkája, hanem valóban mellettem feküdt az éjjel, elszökve a mennyből, hogy ha csak tudtomon kívül is, de velem lehessen…
Péter az apjára nézett, szeméből könnycsepp buggyant elő. Nézte a férfi hatalmas hátát, a barnára sült bőrön csillogó veríték alatt húzódó izmok reszketését. Nem az anyja hiánya préselt belőle könnyeket, nem tudott sírni olyan dolgokért, amik nem hiányoztak neki; hanem az apja fájdalma, az iránta érzett szeretet.
– Amikor madár röppen az udvarra – mesélte tovább Gyula –, ugrik az izom a lábamban, ahogy fordulnék meg, hogy szóljak neki, jöjjön. Szerette ezeket a szárnyas kis apróságokat… – Megakadt a beszédben. Letekintett a derekát átkulcsoló karokra, a sírástól remegő gyermekére.
– Ne sírjon, édesapám! Inkább ne meséljen tovább, sajnálom – nézett az arcába Péter, de megdöbbent, amikor az apjára pillantva nem látott könnyeket. Csak a sajátjai csillogtak a szemében, az apja arca tiszta és száraz volt.
– Nem sírok, Péter! – simogatta meg a fiú fejét az apa. – Miért is tenném? Ezek az emlékek fájnak, de csodaszépek! Annyi szeretet van bennük! És te itt vagy nekem! Nincs okom sírásra – csak ha a sorsodra gondolok, akkor lehet, tette hozzá magában, de fennhangon nem mondta ki. – Gyere, segíts, kérlek! Azt hiszem, már jó lesz a fa.
Elvette a szerszámokat a munkapadról, egy vastag, merev kötelet, és a hozzá tartozó tekerőt. A kötelet áthurkolta az abroncs fölé nyúló deszkákon, a két végét áthúzta a szerkezet nyílásain. Megfeszítette, és tekert rajta kettőt. A kötél összeszorult, a hordó falát alkotó lécek összébb préselődtek, a köztük húzódó rések pedig szűkültek valamelyest.
– Tartsd meg! – adta át Péternek. A gyerek elvette, majd feszített rajta, mert meglazult egy kicsit, mialatt helyet cseréltek. – Mehet? – kérdezte a férfi, Péter pedig összeszűkült szemmel, vicsorítva, nyakát behúzva bólintott.
A kalapács lecsapott, keményen csengve-kongva, fülsértő zengés közepette verte a fals ütemet, csapásai nyomán az abroncs mind lejjebb és lejjebb szorult, apránként, ráérősen. A vas összehúzta a megpuhult deszkákat, a hordó kezdett egyre inkább hasonlítani végső állapotához. Apa és fia együtt dolgoztak, a megfeszített munka kiölte belőlük a borongós gondolatokat.
– Feszítsd! – parancsolta az apa, Péter pedig tekert a kötélen, nyakán kidagadtak az inak az erőlködéstől. – Jó lesz ez. Elengedheted.
A fiú lazított a szorításon, csak a vállai maradtak felhúzva, amikor levette a kötelet a hordóról.
– Úgy maradtál? – kérdezte mosolyogva az apja, gyermekének furcsa tartására mutatva ujjával.
A fiú bólintott, az akarástól ráncok jelentek meg az orrnyerge felett.
– Nem baj, erősebb leszel tőle. Legközelebb már a vedret is elbírod – biztatta Pétert, és újabb abroncsot, az előzőnél kisebb átmérőjűt helyezett a készülő hordóra.
– De hiszen elbírom én azt – morogta sértődötten a fiú. – Kettőt is cipeltem, csak hogy erősödjek. Mit gondol, édesapám, mi végre tettem, ha egyet kért? Erős akarok lenni – megemelte hangját, hogy túlkiabálja a kalapács hangját –, hogy szép szál legény kerekedjék belőlem, akire büszke lehet nemcsak maga, de az édesanyám is!
– De hiszen büszkék vagyunk, Péter, és tudom, hogy ezt az ő nevében is nyugodt lelkiismerettel mondhatom! – válaszolt szeretetteljes hangon. Megmozdult benne a félelem, hogy fia az ő kedvéért vállal magára ilyen sokat. – Azt hiszed, nem látom, hogy mit meg nem teszel apádért? Áldozatot vállalsz, holott nekem kellene érted élnem, és mégis te vagy, aki támogatsz engem!
Péter nem válaszolt, nézte az apja ütései nyomán mind lejjebb furakodó abroncsot, ami az utolsó öt-tíz csapás óta nem nagyon akart mozdulni. Minduntalan feljebb mozdult az átellenes széle, valahányszor a férfi nagyot csapott rá az egyik oldalon.
– Feszíteni kéne – mutatta fel a fiú a kötelet.
– És víz sem ártana, ugye? – törölte le a verítéket a homlokáról az apja. Péter bólintott.
Gyula vizet vetett a parázsra, s hátrébb lépett, a fiú átvetette a kötelet a hordón, majd pedig feszíteni kezdte.
– Nem vagyok én már olyan gyenge, látja-e? – Azzal megtekerte a feszítőkart, a kötél recsegve-ropogva-nyögve engedelmeskedett a karjának. A deszkák meghajoltak, az abroncs alig észrevehetően aprót mozdult lefelé.
Gyula élvezettel nézte fiának bemutatóját, büszke volt rá, annál is inkább, mert rájött, hogy Péter nem olyan gyerek már, mint ahogyan gondolni szokott rá. Ha nemesi vére lenne, régen apródnak állt volna… És akkor ki tudja, mikor látná újra, vagy látná-e egyáltalán? Ezekben az időkben sosem lehet tudni. Az ellenség nem könyörül sem a katonákon, sem a velük tartó gyerekeken. Aki háborúba sodródik, az nem számíthat szép halálra. Ő maga sem vágyott soha ilyesmire, örült hát, hogy fia inkább a kádármesterséget tanulja mellette. Még csak más mesterhez sem kell elküldenie, hogy világot lásson, mint az ácsoknál, kőfaragóknál, kézműveseknél van szokásban. Jó szakma ez, és békés.
– És mi végre akarsz olyan hamar megerősödni? – kérdezte, mint aki érti a dürgést. – Csak nem egy leányzó van a háttérben? Csinos, szép? Kiféle, miféle? – ugratta a fiát kíváncsian.
Titokban reménykedett, hogy talán tényleg elevenébe talált, várta a Péter arcán fellobbanó, árulkodó pírt, és a nyomában kélő dühödt tiltakozást, vagy szemlesütött tagadást.
Péter nem tett semmi ilyet. Csak kihúzta magát, és nyugodt hangon válaszolt.
– Ugyan! Fogom is én eszement bakfisok kedvét keresve kínozni a testem! Templomosnak akarok állni, Édesapám! Hogy Mária anyánkat szolgálhassam! – A szavak olyan egyszerűen hagyták el a száját, hogy kétség nem férhetett hozzá, az igazat beszéli.
A kalapács megállt a levegőben.
A visszafogott mozdulat, amivel a kádár útját állta a lendületnek, hűen tükrözte a megdöbbenését. Péter félszegen nézett az apjára, nem egészen értette, mi zajlik most le benne. Azt várta, büszkeség, vagy öröm járja majd át a szakállas arcot, most pedig azt kellett látnia, hogy apjának arca kővé dermed, vonásai megfagynak, akár a lendületét vesztett pöröly a kezében.
A férfi úgy állt ott, mint egy kőszobor, mely az idők végezetéig megőrzi magában a mozgás keltette feszültség érzetét. A hullámos, kócos fürtök, a szikrázó tekintet és a haragos szemöldök – akár a dühöngő Zeusz, vagy még inkább Thor, akinek menten villám cikázik elő mindent szétzúzó kalapácsa alól.
A szerszám végül lecsapott. Gyula mester komor arccal püfölte tovább a vasabroncsot, de figyelmetlensége elárulta őt. Péter a minduntalan visszaugró lemezgyűrű miatt sem mert szólni, pedig látta, hogy már nem akar lejjebb csúszni az ívelt deszkákon. Minden egyes ütés nyomán egyre inkább a fába mart, szükség lett volna az igazításra, és megitatni a parazsat; ha apja így folytatja, tönkreteszi mindazt, amin eddig dolgozott.
A kádár megtorpant, talán ő maga is észrevette a hibát. Egy szót sem szólva vizet csapott a hordó aljába, a sűrű, szürke füst az arcába csapott. Péter nem értette, mi rosszat mondhatott, de a komor arc, a megfejthetetlen tekintet szerfelett idegesítette. Szerette volna tudni, hogy sértőt, avagy csak ostobát mondott, de megkérdezni nem merte.
Végül az apja törte meg a csendet.
– Templomosnak, fiam? – Nem volt a hangjában harag, a fiú inkább keserűséget érzett ki belőle.
– Rosszat mondtam, apám? Én…
– Sokat kell még tanulnod, Péter… – Gyulának ebben a pillanatban minden eddiginél jobban hiányzott a felesége. Neki kellene most itt lennie, a nőnek, akinek ösztönéből fakad a nevelés, aki nem csak bizonytalan sejtések alapján terelgetné a gyereket. Sokszor érezte már, hogy valami hiányzik az ő tanításából. Tudta, hogy egy fiúnak szüksége van az anyjára. Nem, nem ebben a korban… Az évekkel ezelőttiben. Mára már apa kell neki, hogy erőssé tegye a testét-lelkét. De az anyai jelenlét mindig hiányozni fog.
– De… miről, apám?
– Nem így működik a világ, fiam – sóhajtotta. Megnyomkodta a deszkákat, azon gondolkodott, miképpen mondja el a fiúnak, anélkül, hogy túlontúl nagy fájdalmat okozna az igazsággal. És persze – ismerte el kelletlenül –, hogy lebeszélje az ostoba ötletről, ami ki tudja már, mióta érlelődik a szőke fürtök alatt. Nem akarta, hogy fia katonának álljon… s ő egyedül maradjon, feleség és gyermek nélkül. Unoka nélkül.
– Nem akarja, hogy elmenjek? – kérdezte a fiú, ugyanazzal a nyers őszinteséggel, amivel mindig is gondolkodott.
– Nem… nem csak erről van szó. Tudod te, mit jelent templomosnak lenni?
– A Templom maga a tisztaság. A keresztény erkölcs jelképe… – sorolta a fiú, és a szemében csillanó elragadtatottság végképp világossá tette Gyula számára, hogy fia elveszett valamikor, amikor ő nem figyelt, és nagyon nehéz lesz őt visszatéríteni a valóságba. Mert muszáj lesz, mert a Templom nem fogadja őt be, legalábbis nem úgy, ahogyan azt a fiú most képzeli. – …a Templom csodálatos! – fejezte be Péter a hosszú válaszát, aminek apja a felét sem hallotta keserű gondolatai között bolyongva.
– Igen, azt látom, hogy miképpen tekintesz a rendre. De tudod-e, mi egy templomos? – kérdezte ismét.
– Nagy harcos. Dicső katona, aki Isten szolgálatában áll, és védelmezi a kereszténységet a falainkon túli idegenek ellen.
Éppen ez volt az, amitől Gyula annyira tartott. A fiát magával ragadta az ifjonti hevület, ugyanaz, ami sok kortársát is gyakran elragadja.
– Nem, fiam. A templomos nem ezt jelenti. Persze te, aki kívülről látod őket, a makulátlan köpönyegükben, a csillogó fegyverekkel az oldalukon, inkább látod a fényűzést, mint a valóságot. De templomosnak lenni sokkal több ennél. Ez egy lovagrend. Egyházi lovagrend, nem világi. Csak a fegyveres szolgálat tekintetében különbek a szerzeteseknél, akiknek zárkózott életét annyira nem állhatod! – Még szerencse, gondolta, de ezt nem mondta ki. – És egy ilyen rend tagjaiként, a templomosoknak sok nélkülözést kell elviselniük.
– Én vállalom! – csillogott a gyerek szeme. – Vállalom, mert ez minden vágyam!
– Egy templomos a lovagság jelképe, ahogy magad is mondtad. Az eszmei tisztaságé. De megannyi szenvedés árán éri el ezt a tökéletességet, és sokuk bele is bukik! Nem mindannyian bírjuk elviselni azt a temérdek nélkülözést, amit egy egyházi lovagnak ki kell állnia. Ha közéjük tartoznál, fiam, nem lehetnél a magad ura. Nem tehetnéd azt, amire vágysz, amit a szíved diktál. Most szabad ember vagy, örülj a lehetőségnek, és élj vele. És meglehet, amúgy is késő lenne már, hogy közéjük állj. Hamarabb kellett volna tanulnod a fegyverforgatást. De ehhez nem értek, ezt nem tudom.
– Úgy beszél, édesapám, mintha csak óvni szeretne. De nem kell félnie. Ez minden vágyam, szolgálni a Templomot, a Szűzanyát!
Gyula belátta, a könnyebb úton nem bír hatni a fiúra, akit láthatóan magával ragadtak a Templom iránti érzelmek. Megköszörülte a torkát.
– Ha annyira közéjük vágysz, legyél inkább kőfaragó, vagy kőmíves! – Ez sem kellemesebb, mert szintén azt jelenti, hogy Péter elmegy hazulról. De még mindig jobb, ha tisztességes munkásként elszegődik valahová, mintha fegyvert ragad a kezébe. Megmarad az unokák lehetőségének ábrándja. És ha elküldik más vidékre, messzi városokba? Ő maga is vele mehet, kádárra szükség van mindenhol. Semmi nem köti ide. De ha a fia a templomosok közé áll, a ház csak még üresebb lesz, s megtelik a valaha benne éltek kísérteteivel.
– Nem értem, édesapám, hogy mi köze van a kőfaragásnak a Templomhoz…
– Ó, nagyon is sok, nagyon is sok! – kiáltott fel az apja, Péter meg is lepődött a hevességétől. – A Templom mindennél többre tartja a kőfaragókat, nem tudtad?
– Nem, nem igazán – tűnődött el a fiú. És vajon miért? Mitől több egy kőmíves, mint egy kádár? Ugyanolyan mesterség az is.
– Számunkra talán, de gondolj csak bele! Kik emelik a várakat, kiknek a keze munkáját dicsérik a gyönyörű katedrálisok? Nem a kádárokét, nem az aranymívesekét. Nem bognárok és kereskedők, hanem építészek és kőfaragó mesterek dolgoznak a falakon.
Örömmel látta, hogy Péter eltűnődött a hallottakon. Amiről azonban nem tudott, hogy fia kevéske szabadidejében, amikor csak teheti, átsétál a templomos negyedbe, és onnan lesi a délceg lovagokat, akik olyan büszkén feszítenek paripáikon. Néha mellettük lohol, keresztül Akkon utcáin, át Montmusarton, egészen addig, amíg el nem hagyják a város falait. Olyankor aztán felszalad a falak tetejére, fel a széles mellvédre, és onnan nézi a porfellegbe burkolózó, tovatűnő alakokat, akik távoli céljuk felé igyekeznek, teljesíteni valamely lehetetlenül romantikus, halálos veszélyeket rejtő küldetésüket.
És arról álmodik, hogy egyszer majd ő is közöttük lovagol. Hát nem ez minden fiú legnagyobb álma?
Mert való igaz, gyakran elnézegeti a katedrális tetején gubbasztó vízköpő gargoyle-okat, a gondosan faragott démonpofájukkal. Mindig is tetszettek neki azok a vicsorgó fenevadak, amik lentről nézve aprónak tűntek a magasban, de tudta róluk, hogy odafönt hatalmasok és nemesek, és legalább akkorák, mint egy jól megtermett kutya. Szerette a többi szobrot is, a beugrókban megbúvó szenteket, a fegyverrel őrködő lovagokat és a Szentírás legmagasztosabb jeleneteit ábrázoló domborműveket. De hogy kard helyett vésőt és kalapácsot tartson a markában, amikor pedig fegyverrel a kézben védhetné az egyházat? Nem, soha!
– Egy építész nem érhet fel egy lovaggal, édesapám – közölte a fiú.
– Még hogy nem! – Gyulán meglátszott az indulat. – Sokkal magasztosabb dolog a katedrálisok építése, mint a pusztítás! Nem gondolod, fiam? Szerinted Isten szívét mi melengeti jobban, az ő mennyei tökéletességét hirdető remekbe szabott katedrálisok, vagy egy lemészárolt sereg látványa? Ha a Templom közelébe vágysz, a kőmívesek között mindig megtalálod a számításodat. A lovagok sokat költenek nemcsak a megfelelő védelemre, de a templomaik¬ra is. Így szinte velük élhetsz, ha akarod…
– Akkor sem értem, miért kellene kőmívesként élnem közöttük, amikor lovag is lehetnék.
– Mert te soha nem lehetsz templomos – mondta ki azt, amit nem szívesen akart közölni a fiúval.
Péternek megakadt a lélegzete. Összehúzott szemekkel fürkészte az apját, oly módon, akár az anyja tette…
– Ugyan, miért nem?
– Mert a Templom nem tart rád igényt, fiam. Csak lovagokat kívánnak maguk között látni, nemes ifjakat.
– De…
– A Templom büszke, arrogáns és gőgös. Nem állhatják a magunkfajtát.
– A magunkfajtát? Mit ért ez alatt? Nem szeretik a kádárokat? Biztosan a bor miatt van, amit az általunk készített hordókban tartanak az emberek. A szemükben a hordó bizonyára a bűn tartálya. Jól gondolom? – A kérdés tétován hangzott, a szavai egyre halkultak, ő maga is érezte, hogy valami sokkal többről van szó.
– Nem, fiam, nem – nevetett kényszeredetten a férfi, miközben újra nekilátott a dobhártyarepesztő kalapálásnak, ezúttal ismét az alsóbb abroncson, ami hála a frissen felfeszített felső gyűrűnek, megereszkedett kissé. – Ők maguk is isznak bort, igaz, eléggé mértékletesen. És semmi bajuk a kádárokkal, tudtommal legalábbis. Semmi, amennyiben sergentnek óhajtanak állni. – Ránézett Péterre, de a várakozó tekintetből nem tudta kiolvasni, hogy a fiú megértette-e. – Tudod, mi a sergent, ugye? – A fiú bólintására folytatta. – Azonban valódi, felesküdött lovagnak lenni, aki viselheti a fehér ruhát és a vörös keresztet, azon lovagok közé tartozni, akik közé annyira vágysz, csak nemes urak fiainak kiváltsága. Olyanoké, akik már a rendbe lépés előtt is világi lovagok. Egyszerű kádár, legyen bár szabad ember és nem jobbágy, esetleg paraszt, nem tartozhat közéjük.
Péter nem válaszolt, tovább dolgoztak. Az apja hagyott neki némi időt a gondolkodásra.
– Nem hinném, hogy összeegyeztethető lenne ez a különbségtétel azzal a szeplőtelenséggel, amit olyannyira hirdetnek. Ugye, hogy már nem is tűnnek olyan vonzónak? – Úgy érezte, megtörte a fia akaratát. Valahol a lelke mélyén szégyenérzet volt benne, amiért romba dönti a fiú álmait, de úgy érezte, mindenképpen ez szolgálja gyermeke javát.
– Nem, valóban nem vonz már annyira, apám. Szolga tényleg nem kívánok lenni – hajtotta le Péter a fejét.
– Gondold meg ezt a dolgot. Soha nem vártam el tőled, hogy az én munkámat folytasd. A Templom rendkívüli tisztelettel bánik a kő mestereivel. Ha megbecsülésre vágysz közöttük, sokkal jobban kiérdemelheted azt kőfaragóként, mint egyszerű zsoldosként. Anyád sem örülne neki, ha élne. A szíve hasadna belé. Gyere, folytassuk a munkát! – Remélte, hogy az asszony említése tovább gyengíti Pétert.
De a dac, amit a fia szemében látott, ahogy a munkához készülve felemelte a fejét, nagyon nem tetszett neki.




Guillaume de Beaujeu az előtte álló férfit figyelte. Erős áll, férfias vonások. Széles váll, kőfaragók modelljeihez hasonlóan atletikus termet. Igazi templomos gyerek, eszményi mintaképe a rendnek. Szinte saját bőreként viseli a sodronyt és felette a rendi öltözéket. Messze a Templom legcsinosabb lovagja, odakint egyaránt bomlanának utána a lányok és a férjes asszonyok. De neki semmi a hús, róla lepereg a szerelmes ígéret, asszonyi pillantás nem gyengíti el erős lelkét soha – felette áll az érzéki világnak. Szemében csak elhivatott kötelességtudat lobog, mint ki szó nélkül áldozná életét, ha azt kívánná tőle a reá bízott feladat.
Mégis szerelmes, igen. Szűz Mária szerelmese, Jézus elkötelezett híve, Isten igaz harcosa.
– Pizan testvér – szólította meg Guillaume mester az előtte álló lovagot. – Hosszú útra küldelek, a lehető legnagyobb titokban. Ismételten szükségünk van rád, miután oly sok ügyben bizonyítottad már rátermettségedet, amikor eltökélt céltudatosságod segített ki minket a bajból. Soha nem volt rád panasz, és mindig tökéletesen megoldottad a rád bízott feladatokat.
Bertrand köszönetképpen tisztelettudóan bólintott, de nem engedett meg magának egy halvány mosolyt sem. Nem hagyta el hálaszó az ajkát, nem rebbent a tekintete sem.
– A mostani feladat sem lesz könnyebb, mint az eddigiek – folytatta a mester, és Bertrand tisztában volt azzal, miért éppen őrá van szüksége a mesternek. Hiányzott az esti zsolozsmáról a rend minden nagyja, és mert hogy sem ő, sem sok más magas rangú lovag nem kapott meghívást a káptalanba, igazolta az ügy fontosságát. Valójában felkészült rá, hogy még az éjszaka folyamán hívatni fogják, mert csak a legbelső kör tagjai vettek részt a tanácskozáson. – Kairóba küldelek.
– Kairóba? – szökött ki a kérdés Pizan ajkain. Erre valóban nem számított. Elpirult, és lesütötte a szemét, várta az óvatlan megjegyzést követő megrovást.
A mester azonban nem korholta meg. Felállt, és az ablakhoz sétált.
– Észrevetted, milyen kihalt a város az utóbbi időben? – kérdezte váratlanul, teljesen eltérve a tárgytól.
Bertrand bólintott, mielőtt tudatosult benne, hogy a másik nem láthatja a mozdulatát.
– Igen. Biztosan a zavargások miatt.
– Ah! Igen, a zavargások – válaszolta de Beaujeu szórakozottan. – Valóban. Valóban.
Megfordult, és visszasétált az asztalhoz. Nagyon fáradtnak tűnt. A Templom nagymestereként mindig ügyelt arra, hogy soha senki ne lássa őt olyannak, amilyen valójában. Hogyan is lehetne gondterhelt egy főrangú templomos, a kereszténység legerősebb katonai és szerzetes rendjének feje, akitől sokat vár a világ? Egyedül talán Pizan volt a kivétel, akinek néhanapján megmutatta a valódi arcát. A mesteri tisztség életfogytiglan szólt, és de Beaujeu túlontúl hosszú ideje hordozta már ezt a terhet. És noha még Bertrand előtt is mindig vigyázott a tekintélyére, most elengedte magát, és csak a középkorúsága végén járó megfáradt ember állt Pizannal szemközt. Ő pedig megértette a mesterből sugárzó feszültséget, és a habozás okát is. Hiszen egyenest az oroszlán torkába készül küldeni őt…
– Bertrand testvér! Levelet kaptam al-Fakhri emírtől – bökte ki.
Pizan egy szemvillanás alatt próbálta mérlegelni a lehetőségeket s végül csak egyetlen lehetséges indokot talált.
– Nem Afrika ellen készül hát a szultán – jelentette ki a fiatal lovag, és ha kérdésnek szánta a mondatot, a kijelentő hangsúly nem erre utalt.
De Beaujeu levette a fali tékáról a levelet, és visszaült a helyére. Letette az asztalra, mint aki igazolni akarja vele magát. Pizan nem nyúlt érte.
– Nem. Nem bizony. Kaláun hatalmas sereget gyűjt, és ezrével csatlakoznak hozzá az emberek.
– Ilyen nagy lenne a vész? Ilyen elkerülhetetlen?
– Dzsihadnak nyilvánította a hadjáratot. – A mester arca savanyú grimaszba fordult. – Van fogalmad róla, testvérem, mit jelent a dzsihad?
– Az isten útján tett erőfeszítés, az Isten ösvényén való elhivatott küzdelem valamely magasztosabb cél érdekében. A gonosz visszaszorítása, melyek az ő szemükben mi vagyunk – hadarta egy szuszra Pizan. – Mint nekünk a pápa hívó szava, ne…
– Nem a szó – intett a mester, és Pizan elhallgatott. – Azt mindenki ismeri. Ki rosszul, ki helyesen. Nem a szó a lényeg, mert ők azt másképpen értelmezik. Hanem a súlya, ha egy szultán mondja ki. Ha egy önjelölt próféta, egy senkiházi kis prédikátor fenyegetőzik, a szó csak szó marad. Ám mit tesz vele egy szultán hatalma?
– Halállá növeli. – Pizan elkomorult. Már az előtte álló feladaton jártak a gondolatai, saját esélyeit latolgatta.
– Igen, fiam. Halál lesz egy egyszerű szóból, halálos ígéret. Mert amit egy muszlim szultán kijelent, az törvény.
– Mit vársz tőlem, uram? – kérdezte Pizan.
– Nem én. Egész Akkon. Egy egész város várja el tőled, hogy törvényt bonts, fiam.
– Én... mindent megteszek, ami tőlem telik.
De Beujeu előredőlt faragott székében, látszott rajta, hogy nem csalódott a válaszban. Nem csalódott, de nem is elégedett. Felemelte a levelet, és olyan szorosra tekerte, hogy az berepedezett, és néhol pikkelyesen megtört a felülete. Felállt, és a mécses lángjához tartotta. A tűz erőtlenül körbenyalta, nehezen kapott bele. Hosszú pillanatok teltek el, mire nehézkesen felizzott, és a lángok életre keltek a felszínén, de Beaujeu pedig az ablakhoz sétált vele. Kitartotta az éjszakába, mint egy rejtjeles fényjelzést, a szél pedig megdobta a lángot, felszította, és együttes erejükkel – levegő és tűz – hamuvá perzselték a levelet, a benne szunnyadó üzenettel együtt.
A mester visszament az asztalhoz, és a kezében maradt csonkot a mécses lángjára helyezte, ahol az utolsó darabjai is elemekre porladtak.
– Így – mondta. – Most már csak azok tudnak róla, akikre tartozik. Te is közéjük tartozol, Bertrand Pizan, de az akkoni tanács és a szultán nem.
Pizan megértően biccentett.
– Tudom, fiam, hogy kétségeid vannak. Régóta szolgálod a rendet, és megvannak az érdemeid. Joggal bízhatunk benned, az emberismeretedben, a jó helyzetfelismerésedben, a retorikai készségedben. Érzem a félelmeidet, kimondatlanul is, mert tudom, hogy sohasem engednéd meg magadnak, hogy hangot adj nekik. A legjobb emberem vagy erre a feladatra, és nem szívesen küldelek el. Jó néhányszor indultál útnak azzal a kolonccal a nyakadban, hogy ha kudarccal jársz, talán vissza sem térsz többé. Ám ezúttal nem miattad aggódom, fiam. Mert ha most nem jársz sikerrel, akkor nem lesz hová visszatérned.
– Meggyőzöm a szultánt! – jelentette ki Bertrand. Nyoma sem volt hangjában az iménti bizonytalanságnak, kemény eltökéltség érződött belőle. – Ha van ember, aki képes kieszközölni az alkut, az én leszek!
De Beaujeu lehunyta a szemét.
– Ha te nem… akkor senki.



A weboldal a szerző saját alkotása.

Akkon ostroma

(AKKON II.)

részletek

Amalrich már régen eltávozott, a levél azonban még mindig az asztalon feküdt, és nem múltak el a félelmek sem, amelyeket magával hozott. Guillaume mester felállt, és az asztalon heverő tűzszerszámmal meggyújtotta a mécsest. A csenevész láng képtelen volt szembeszállni a rémképekkel. A halovány fénygömbön túl az éjszaka az előzőnél is szemtelenebb módon szülte tovább az árnyakat. A mécses lángja meglobogott, csaknem elfeküdt a huzatban. A levél megmoccant a szélben, apránként arrébb csúszott az asztalon. De Beaujeu rátette nagymesteri pálcáját, hogy maradásra bírja, azután az ablakhoz sétált, és szórakozottan végigpillantott az éjszakai fényben úszó városon.
A mécses utolsót lobbant, a szobára sötétség borult. A templomos megdermedt. Csak ekkor tudatosult benne a kései felismerés, hogy a rendszertelen légmozgásoknak oka van. Nem ő hagyta nyitva a bejáratot.
Megpördült, ujjai a pálca markolatát keresték. Esze szitkot szórt önmagára, amiért botor módon az asztalon hagyta a súlyos botot. Guillaume az árnyékból kilépő hidegkék tűzbe tekintett, a napfénytől sárgára szívott haj és szemöldök alatt lángoló szempárba. Semmit nem látott mélyükön, csupán a megtörtekre jellemző ürességet. A szoba túlfelében állt, közöttük a súlyos asztal – a támadó mégis behozhatatlan előnyt élvezett. A kezében tartott fejsze már a lendület végén járt, ujjai elengedték a fegyver nyelét.
De Beaujeu érezte a tagjait hideg bizsergéssel elárasztó energiát, ami megállítja a pillanatot, és esélyt ad a cselekvésre a harcban. Látta a pörögve feléje szálló szekercét, amint lassú körökkel falja a köztük lévő távolságot. Támadója kinyújtott karral mutatott feléje, behajlított ujjai mintha még mindig fegyverének nyelére kulcsolódnának. Guillaume mester agya már a becsapódás helyét mérlegelte. Ám amíg az elme sebesen szárnyalt, a rábízott idős test képtelen a mozgásra, csak állt dermedten.
A fém tompa hanggal ért célba, de egy lépéssel de Beaujeu mellkasa előtt megrekedt a vaskos sötétségben. Aztán valami a földre zuhant, olyan hanggal, mintha méretes liszteszsákot ejtettek volna a padlóra. A gyilkos közelebb lépett, a mester pedig ügyelve arra, hogy a súlyos asztal közöttük maradjon, a bot után kapott. Amint a markában érezte, visszatért az önbizalma.
A nehezékét vesztett levél a magasba libbent, majd aláhullott, és egy lábbal a padló felett megállapodott. De Beaujeu kapkodva szedte a levegőt. Csak a szeme sarkából érzékelte a képtelenséget, de nem volt ideje foglalkozni vele, mert a férfi közelebb mozdult, és ő is oldalra ugrott. Valamiben megbotlott.
A férfi rá sem hederített, a padlót bámulta a lábai előtt. Vonásai szenvtelennek tűntek a halovány fényben. Gyilkosok arca ez, olyan embereké, akik megannyi halállal a hátuk mögött nem ismernek sem szánalmat, sem lelkiismeretet.
Guillaume e pillanatban jött rá, hogy mi történik. Ostoba, vén bolondnak érezte magát, aki későn éri fel ésszel a valót. Visszarakta a pálcáját az asztalra. Felszította a zsarátnokot a helyiség sarkában álló füstölőedényben, és megnyújtotta az olajmécsest. A férfihez lépett, és leguggolt, hogy szemügyre vehesse a lábaik előtt heverő valódi merénylőt. A halott hollófekete ruhát viselt, a fejéből még mindig kiállt a fejsze. De Beaujeu belekapaszkodott a nyélbe, és annál fogva átfordította az alakot. Dinnye hasadó hangjára emlékeztető hang hallatszott, és a kezében maradt a szekerce. Odanyújtotta a társának a véres baltát, majd a kezébe nyomta a mécsest is.
Amaz megtörölgette a halott ruhájában a fémfejet, mielőtt az övébe tűzte.
– Emeld közelebb a lángot – szólította fel Guillaume mester, a szolgáló pedig egy hang nélkül engedelmeskedett.
Alacsony ember feküdt előttük. A fejét borító kendő alól csak fekete szembogara látszott ki. Sötét bőre hamuval kevert zsírral volt bekenve. Még a szemhéja is festett volt. A mester a merénylő álla alá húzta a kefiját. Szikár, nélkülözéstől megviselt arcot látott. Az asszony, aki a világra szülte, alighanem a homokdűnék között élő kék lepel népéhez, vagy a sziklák között legeltető nomádokhoz tartozhatott.
De Beaujeu nem ismerte fel az arcot, de ezen nem csodálkozott. Aki van olyan vakmerő, hogy a Templom nagymesterének életére tör, az híján van annak a bátorságnak, ami a személyes tettekhez szükséges. Nem, ezt a férfit felbérelték, de a titkot, hogy ki fizetett érte, a halálba vitte.
A nagymester átkutatta a holttestet, de semmit nem talált, csak a lopva surranó halálhoz szükséges kellékeket: csomózott selyemzsinórt, fekete fényű tőröket és egy szablyát. A merénylő minden fegyverét a ruhája alatt tartotta, kivéve a kardot, amelyet még mindig szorongatott halálba dermedt jobb keze.
– Hasszaszin? – törte meg a szolgáló a silentium rendjét.
A mester felállt, hogy a szemébe nézzen megmentőjének. Tompa és fénytelen acélkék – még a lábaik előtt heverő halott fekete szemében is több élet bujkált. A sűrű szemöldök és az arcot keretező szögletes áll, az egyenes orrvonal éles csontja haragvó medvéhez tette hasonlatossá.
De Beaujeu felismerte a férfit. Tudta a nevét, ismerte a múltját… és talán a jövőjét is.
Újfent szemügyre vette a holttestet. Rálépett a fekvő ember gyomrára, és taposott rajta egyet, mint aki vallomást akar kicsikarni az élettelen ajkak közül. Hasszaszin? Elgondolkodva megmozgatta talpával a halottat, majd lehajolt, és újra megvizsgálta a merénylő öltözetét a fekete lepel és a kefija alatt. Fehér ruhát és vörös fejkendőt keresett, amit a fidavi hasszaszinok viseltek.
– Nem hinném – bökte ki végül, amikor nem lelte az ismerős színeket. – ők alvót küldtek volna. És még mindig jobb velük a kapcsolatunk, mint a szultánnak.
A fagyoskék szempár ezúttal megcsillant, mielőtt összehúzódott fölötte a sűrű szemöldök. Guillaume mester azt hitte, mondani akar valamit, de a férfi elgondolkodva nézegette a halottat.
– És te, fiam? – kérdezte Guillaume. – Minek köszönhetem, hogy éppen erre vetett az Úr gondviselése?
– Rosszat álmodtam, mester. Felriadtam. Imára volt szükségem. A kápolnába tartottam, amikor… megláttam ezt. Aki éjjel, egy szál magában árnyékból árnyékba oson… – Megcsuklott a hangja, jól hallhatóan nyelt egyet. – Annak nem tiszták a szándékai.
– Valóban. Valóban nem.
– Kirántottam a szekercét a favágótönkből, és a nyomába eredtem. Néha abban sem voltam biztos, hogy jó árnyék után megyek-e. Mire utolértem, már majdnem késő volt.
– Csak majdnem, fiam! Csak majdnem. – A férfi vállára tette a kezét. – A legderekabb lovagom vagy. A gondviselés küldte rád azt a rossz álmot ma este.
– Nem vagyok lovag.
– Dehogynem. Talán azt hiszed, senki nem foglalkozik a hozzád hasonlókkal, de tévedsz! Éppolyan tagja vagy a rendnek, mint bárki más. És éppúgy rajtad tartjuk a szemünket, akár egy praeceptoron. Térdelj le, fiam.
Lovagok rontottak be a szobába a nyitott ajtón át, de az előttük kibontakozó jelenet láttán megtorpantak, és leengedték fegyvereiket.
Guillaume mester rátette jobbját az előtte térdeplő ember lehajtott fejére.
– Imádkozom Istenhez, hogy bocsássa meg a te bűneidet, miképpen megbocsátott Szent Mária Magdolnának és a keresztre feszített tolvajnak is – ejtette ki az ordo regulája által elfogadott hivatalos szavakat, amelyekkel egyedül csak ő, a Templom nagymestere élhetett. Senki másnak nem állt hatalmában, hogy idő előtt felmentsen egy büntetését töltő lovagot. – Állj fel, Tristan von Zorn, és viseld a fehér színt éppolyan alázattal, mint amilyen joggal megérdemled azt.
Nevének említésére a férfi felkapta a fejét, a zavart tekintet elárulta a benne zajló érzelmeket. Guillaume mester felsegítette, majd mindkét arcán csókjával illette.
– Most menj, fiam! Siess a kápolnába, és adj hálát az álmokért.




Ló és lovasa orrlógatva poroszkáltak a Turon-domb felé, ahol a templomosok karcsú tornya emelkedett a szőlőtőkék között. Mögöttük, a tengerbe merészkedő félszigeten Akkon falai ragyogtak az alkonyi fényben.
A dombról magányos, megfáradt szempár figyelte a közeledő mozgást. Az öregember mormogott valamit sűrű szakálla alatt, mielőtt szájához emelte a kupát. Az ősz szálakat sárgásvörösre festette az évek alatt legurított bor, de a szemek még mindig józan fényben tündököltek a szarkalábak között.
A lovas ábrázata mozdulatlan volt és fásult, mint ki most veszítette el mindenét. Alatta lehajtott fejjel lépdelt a ló, átvéve gazdája mélabús hangulatát. Lassan jöttek, mintha húzni akarnák az elodázhatatlant. Egyik lépést tették meg a másik után.
Megálltak a domb tövében. A lovas feltekintett, az öreg intett neki fentről. ő tétován megemelte kezét, visszaintegetett, mielőtt tovább indult. Az idős templomos a kerítés nélkül árválkodó kapu előtt, a boltívbe faragott kőarc alatt várta be őket.
– Hozott Isten, Tristan testvér! – emelte az érkező felé a kupát, amikor az elérte a domb tetejét.
– Francois testvér! – hajtott fejet a lovas. Alatta felprüszkölt lova is, és megrázta sörényét.
De Craon végigmérte magának a férfit.
– Csak így egyedül? Nem félnek, hogy megszöksz? – kérdezte.
– Hosszú út van mögöttem, öreg! És már nem fordulhatok rajta vissza.
– Hadd találjam ki! – kurjantotta az idős templomos a kupával hadonászva. – Bizonyára Guillaume küldött, igaz-e? Eltaláltam?
– El. Eltaláltad, öreg. Minek is tagadnám? – felelte Tristan megtörten. Ilyesféle szavakra számított.
Az öregember legyintett, és fejét csóválva megindult a torony felé. Tristan leszállt Sleipnirről, kantárszáron vezette de Craon után.
– Guillaume, Guillaume! – csóválta fejét az öreg. – Ravasz vén róka. Azt hiszi talán, hogy rád majd jobban hallgatok? – nevetett.
Madarak csiripeltek, utolsó dalukat rikoltották az égbe, mielőtt szárnyuk alá hajtanák diónyi kis fejüket. Hajnal és este; ezen órákra tartogatják legszebb flótáikat minden áldott nap. Búcsúznak a mától, elszunnyadnak a sötétséggel, majd reggelre kelvén mindent újra kezdenek. Az övék volt az egész szőlő. Rajtuk kívül minden hang eltűnt, egyedül az esti harangszó hallatszott fel a városból halvány-ércesen. Nem csobogott a kút vize, nem pattogott a tűz, és nem rotyogott fölötte vacsora. A konyhakert növényei kókadtan lógatták leveleiket, a bazsalikomok, kakukkfüvek és rozmaringcserjék megsínylették a közöttük szorgoskodó kezek hiányát. Kihalt volt a birtok, mely máskor oly sok dologgal teli.
De Craon a torony tövében álló vesszőkből font asztalhoz és székekhez vezette vendégét. Eltűnt az épületben, mialatt Tristan kikötötte a lovát. Amikor megjelent, színültig telt boroskancsót hozott a kezében. Hűs cseppek gyöngyöztek az oldalán, éppen úgy, mint Tristan emlékeiben.
– Nem azért jöttem, Francois testvérem, hogy… – emelte fel két kezét tiltakozva. – Nincs szükség rá, hogy borral kínálj.
– Ki mondta, hogy neked lesz, ecsém! – csattant fel az öregember, hosszan és elnyújtva tagolva a szavakat, látványosan túljátszva sértődöttségét. – Nézzenek oda! Még ilyet! Hát honnan veszed, hogy nem ide az asztal alá akarom locsolni az egerek örömére!
Nehézkesen lehajolt, úgy tett, mint aki máris hozzálát ahhoz, amivel fenyegetőzik.
Tristan kelletlenül felnevetett. De Craon csatlakozott hozzá, hordónyi mellkasának minden erejével. Öblös hangja bezengte az egész birtokot. Nagyot csapott a lovag hátára, hogy majd’ kilöttyent a kezében tartott ital, utána hellyel kínálta.
– Nem ülnék le, Francois testvér.
– Ha nem, hát nem – az öreg templomos letette az asztalra a kancsót. Töltött vendégének, azután magának is. Tristan kezébe nyomta az egyik kupát, és keményen hozzácsapta a sajátját. Hangosan koccant a két cserép.
A lovag belekortyolt, nem akart udvariatlan lenni. De Craon fenékig ürítette, és amikor végzett, felvont szemöldökkel kérdezte:
– Mi az? Nem ízlik talán? Régen szeretted.
– Szeretem most is.
Csak megkeseredik a számban, öreg.
– Azt akarja, hogy bemenjek, igaz? Ezért küldött Guillaume – váltott témát az idős lovag. – Nem te vagy az első, akit értem küld. Ezt gondolom, tudod.
– Én csak… – kezdte volna, de az öregember nem engedett szót neki.
– Ravasz vén rókája, téged hagyott utolsónak, kölyök. – Vállon taszajtotta Tristant, mintha el akarná magától távolítani.
Azt mondta, engem kedvelsz. Azt mondta, rám hallgatni fogsz. Nem mondhattam meg neki, hogy ez nem ilyen egyszerű. Nem mondhattam meg neki, amíg nem tettem próbát.
– Hadd mondjak valamit, Tristan! Nem fogok fejemet behúzva, szégyenszemre eloldalogni. Mondd meg Guillaume-nak, hogy ne fáradjon többet. Ne is küldjön másokat. Nem akarok bemenni. És nem is fogok.
Tristan morcosan nézett a szemébe. Nem az okot firtatta; saját keserűségét igyekezett elfojtani.
– Fiam. Itt most olyan van készülőben, amit száz éve nem látott a világ. Most menj. A te feladatod a falak védelme. Az enyém a kerteké.
Az öreg lovag olyat tett, mint talán életében még soha. Felemelte a kancsót, és lassú folyamban a földre ürítette a tartalmát. A vörös lé szétfröccsent a lábai előtt, kövér cseppekben gurult szét a poros földön. Istenkáromlás is lehetett volna részéről, ha nincsenek hozzá szavai:
– Vért locsolok a földre, hogy szomját oltsam ennek a haragvó vidéknek – mondta a dombok felé nézve. Tristanhoz fordult: – Mondd meg neki, hogy erőszakkal sem lenne képes távozásra bírni.
– Talán úgy lenne a helyes – próbálkozott. – Embereid már mind a falak védelmében vannak. Neked is ott lenne a helyed, testvérem. Közöttünk.
– Magam neveltem ezt a kertet, az otthonról hozott első venyigékből élesztettem újjá. – Beleszagolt az üres kancsóba. – Ah! A jó öreg Occitania! Vér és hamu, hiába hullajtanak érte könnyeket a rejtőzködő perfectik.
De Craon felnézett a tornyára. Az alkonyi fény felhúzta lábait az épület oldalán, alatta lopva kapaszkodtak utána az árnyék-kezek. Settenkedve siklottak a magasba, hogy ott elérjék, és a toronyfokról a mélybe taszítsák. Az öregember szemei befogadták a nap utolsó tüzét, meleg fénnyel telve itták a vége nincs pillanatot.
– Egy templomost ott temet el a rendje, ahol éri őt a halál. Így van szokásban, hisz te is tudod. – Elmerengett a kertek irányába. – Én itt szerettem élni.
Tristan bólintott válaszul. Szó nélkül felrugaszkodott a nyeregbe. A magasból még letekintett az emberre, aki az apjára emlékeztette.
– Viszlát, öreg! – mondta, és megfordította Sleipnirt. – Hamarosan találkozunk.
Szeretett volna még mondani valamit. Bármit, aminek van értelme. De mit mondhatna annak, ki halni készül? Mely szavak lennének helyesek?
A város élei még utoljára kiemelkedtek a sötétségből, izzottak, mint egy tűzfolyam, majd magába sápadva kihűlt az is. Akkon egyetlen, égig érő sötét árny volt a tengerbe fúlt napfény előtt; meghaltak a színek, elferdültek az alakok és a formák, a tornyok, a minaretek; hatalmas tintafolt, amely felfelé folyik az ég vizén.
– Életünkben és halálunkban az Úréi vagyunk! – szállt utána de Craon hangja, amikor átlovagolt a kapuív alatt.
És boldogok azok, akik az Úrban halnak meg.




A falakon katonák és polgárok lökdösődtek. Arcukon ugyanaz a rémület, mint a mellettük állóén, kinek marka sohasem szorított fegyvert, legfeljebb csak ekét vagy fakanalat. A bronzharangok kongását megannyi szív és lélek vette át, ezrek vére zakatolt egyazon őrült ütemre.
Tízezrek által felvert porfelleg gomolygott a messzeségben, sötét hírnöke az eljövendő vésznek. Alatta fekete tömeg hömpölygött a dombok oldalán, akár egy medréből kilépett folyó, mikor elönti a zöldellő földeket.
Lassan közeledtek, végeláthatatlan sorokban. Ökrök vontatta szekerek döcögtek a katonák között, fém csillant a bámészkodók szemébe. Zászlók lobogtak ezerszám a sereg fölött: arany betűk zöld anyagba írva; vörös alapon feketeszín, cirkalmas írás; sárga szöveten hullámzó bíbor szöveg. Csak szavak és kiragadott jelmondatok, ábrák és címerek nélkül. Egyetlen jelkép a félhold, az iszlám szarvai.
Valaki jajgatni kezdett a mellvéd mögött. Senki nem sietett vigasztalására. A sereg előtt nyargalászó lovasokat figyelték, ahogy egymás után vetnek lobot a tanyaházak tetejére, és felperzselnek minden éghetőt, ami az útjukba kerül.
Menekültek igyekeztek a falak felé. Futottak az életükért – egyetlen kincsükért, mi megmaradt nekik.
Az emberek jajgatni kezdtek, egyesek megállás nélkül hányták magukra a keresztet, mások a kezüket tördelték, vagy éppen az éghez rimánkodtak hasztalan. Mielőtt általánossá vált volna a tömeghisztéria, a parancsnokok cselekvésre ösztökélték embereiket, akik leterelték a lépcsőkön az óbégató polgárokat. Valaki a világ végéről és isten haragjáról hablatyolt a mellvédre állva, onnan ontotta magából a romboló üszögöt. Mikor másodszori felszólításra sem akaródzott leszállnia és csendben maradni, egy lándzsavéggel a gyomrára irányzott csapás végre beléfojtotta a szuszt, és görnyedten hullott a mélységbe.
A többiek csendben figyelték az érkező hadat. Mind többen és többen jöttek a városból. Olyan esemény volt ez, amiről senki nem akart lemaradni, amit mindenkinek a saját szemével kellett látnia.
A szultán serege éktelen lármával araszolt előre. Fekete folyam áradt a síkságra a dombok közül. Százszámra zötyögtek a szekerek a mázsányi súlyok alatt, százezer pata és láb taposta az ütemet, súrlódó fém hangjai vegyültek a fülsértő egyvelegbe. Minden megtett méterrel egyre jobban vibrált a föld. Életre keltek a kövek, a falak tövében mozogni látszottak az apró kavicsok. A lárma megülte a város előtt húzódó síkságot. Annyi harcos, hogy számuk ép ésszel fel nem fogható, és mind ölésre készen.
A gyalogosok zárt hadrendben érkeztek, vászonnal körbetekert sisakjuk csúcsán csillogott a napfény. Százlábú, ezerlábú rovarokként meneteltek. Kopják erdeje meredt a magasba, némelyik az acél zord meztelenségével, másokon csapatzászlók lengtek. Kerek pajzsaikat a hátukra vetve hordták, oldalukon szablya lógott. Sötét bőrű, marcona férfiak vonultak közöttük tevéken ülve, a fejük felett kifeszített színes ponyvák az állatok minden lépésére meginogtak.
Gyalogosok, könnyűlovasság, mérnökök, ostromgépeket és élelmet szállító szekerek roppant hada.
Időközben a közeli tanyákról és kertekről érkező első menekültek elérték a város kapuit. A közeledő seregről szóló kémjelentések megtették a magukét, a környező települések lakói már napokkal korábban behúzódtak a városba. A város melletti tanyák lakossága azonban az utolsó pillanatig kitartott. A kertek fölött sűrű füst gomolygott, csaknem olajos töménységben. Az egyik lángokban álló ház megroggyant, majd összeomlott. A belsejéből vörösen izzó pernye szabadult fel ropogva-acsarkodva. A látványra felhőkölt a város népe, mintegy vezényszóra – mintha egyszerre ébredtek volna rá a valóságra. Élő képekben jelentek meg előttük rémálmaik, kézzelfogható közelségbe került az elmúlás.
Amalrich herceg előtt utat tört a királyi testőrség. A herceg felhágott a Szent Antal-kapura, hogy a mellvéd mögül szemügyre vegye a környéket. Bár odakint nyüzsögtek az ellenséges katonák, tudta, hogy ez csak a sereg eleje. Amennyiben al-Asraf olyan elszántan akarja a várost, mint mondják, a regiment magva még csak ezután érkezik. Amalrich mellett Guibert kapaszkodott az oromfogba, kifehéredett ujjai csak úgy morzsolták a követ, körme lila színbe gyúlt. A herceg megértően hátba veregette.
A menekültek mindenüket hátrahagyva szaladtak a kapuk irányába. A városból lovagok csapata vágtatott ki a falak elé.
– Ugye nem akarnak…? – kérdezte egy katona hátranézve valakitől, akárkitől, aki válaszolni képes. De nyomban vissza is fordult. Ki bírna ellenállni az ilyen látványnak? A város körül gyülekező rengeteg muszlim harcos, számuk többszöröse a védőkének. Láttukra megfagy a vér, és mégis: hódol előttük a lélek. Hogy ennyi ember egyetlen helyen, és mindnek csak egyetlen célja van. Ritkán lát ily erőt a szem, és ritkán hall a fül efféle rettentő hangokat ilyen elementáris erővel.
Igen: térdre borul előttük a lélek, elhűlve töpörödik össze, mert oly borzasztó az, amivel szembesülni kénytelen.
Van, aki beleroppan. Van, aki eszét vesztve menekül.
És van, aki megváltozik.
Emberek állnak a falakon, és tudják: nem félelem az, amit éreznek immár. Valami más. Torokban dobogó vad harag, ami minden lélegzettel erősödik a mellkas mögött. Dac, amin megtörhet az elkerülhetetlen.



A weboldal a szerző saját alkotása.

A templomos lovagok helye a középkor világában
tanulmány
Megjelent "A történettudomány és a történelmi regény" c. konferenciakötetben

Kapcsolódó előadás >>>

Megvásárolom >>>

moly.hu adatlap

A tanulmányról:
A templomos lovagok minden korban izgatták az emberek fantáziáját. De kik voltak ők valójában? Mesés kincsek birtokosai, harcos szerzetesek vagy máglyára való eretnekek?
A templomos lovagrendet a keresztes háborúk legvéresebb időszaka hívta életre. Elit hadtesteik a Szentföld minden jelentős csatájában képviseltették magukat.De amikor a keresztesek végleg elveszítették uralmukat a tengerentúlon, számukra is leáldozott a szerencse. IV. Fülöp francia király a világ első koncepciós perében eretnekség vádjával felszámolta a rendet, és máglyára küldte a lovagokat.
Ám a legenda tovább él. Számos titok és összeesküvés-elmélet kapcsolódik a nevükhöz, és még a szabadkőművesség is tőlük eredezteti magát.


Hystoricum Kiadó, 2019
Szerkesztő: Botos Máté
Borító: Novák Andor
268 oldal,・puhatáblás
ragasztókötött
ISBN:9786155816055


Fülszöveg:
A Pázmány Péter Katolikus Egyetem és a Történelmiregény-írók Társasága szervezésében került megrendezésre 2016. november 25-én „A történettudomány és a Történelmi regény” című konferencia, amelyen oktatók, kutatók és regényírók vizsgálták a történettudomány és az irodalom közötti kapcsolatot. Ennek a rendezvénynek az utókiadványát tartja a kezében a Tisztelt Olvasó. A kötetbe tizenhat szerző tanulmányát helyeztük el, amelyek mind más és más nézőpontból közelítik meg a tények és a fikció szerepét a történelmi regényekben.
Ez a könyv kiváló olvasmány lehet mindazok számára, akik szívesen tekintenének bele a történelmi regények világába a történészek szemével, vagy kíváncsiak arra, hogy a múlt eseményeit miként próbálják megjeleníteni a jelenkor történelmiregény-írói.



A weboldal a szerző saját alkotása.

Gyere velem babám, Istennek kebelére
történelmi novella
Megjelent a "Sorsok és évszázadok" c. antológiában


Elolvasom - INGYENES NOVELLA! >>>


moly.hu adatlap

A novelláról:
Megható történet a keresztes háborúk egy kevésbé ismert időszakaszáról, a gyerekek keresztes hadjáratáról. Egy fiatal szerelmespár tragikus története, akik több ezer kis társukkal együtt vágtak neki a tengerentúlnak, hogy ártatlanságukban bízva megcselekedjék, amire a keresztes hadak sem voltak képesek.
Saját ártatlanságuk lett a vesztük.


Történelmiregény-írók Társasága, 2014
Szerkesztő: Tamási Izabella, Marcellus Mihály
286 oldal・e-book


Fülszöveg:
A Történelmi-regényírók Társasága karácsonyi meglepetésként Sorsok és évszázadok címmel ingyenesen letölthető antológiával lepte meg olvasóit.
Az antológiában olyan neves szerzők írtak egy-egy novellát, mint T.R. Salty, Marcellus Mihály, Benkő László, Rozsnyai János, Urbánszki László, Bányai Ilona, Trux Béla, Gál Vilmos, Cselenyák Imre, Dr. Várkonyi Tibor, Iván Katalin és Bokor Pál. A kötet előszavában Fábián Janka gondolatait olvashatjuk.



A weboldal a szerző saját alkotása.

Tamata
történelmi novella
Megjelent az "Oltár, kard, legenda" c. antológiában

Megvásárolom >>>

moly.hu adatlap
Goodreads adatlap

A novelláról:
A tatárjárás idején játszódó novella két gyerek barátságán keresztül mutatja be a kunok bejövetelét követő forrongást egy olyan időszakban, amikor a belső ellenség keresése helyett a külső veszedelemmel kellett volna foglalkoznia az országnak.

Hystoricum Kiadó, 2015
Szerkesztő: Tamási Izabella
Illusztrálta: Botta András
242 oldal,・puhatáblás
ragasztókötött
ISBN:9786158005197



Fülszöveg:
A Történelmiregény-írók Társasága tagjainak novella-antológiája.
Az egyesület célja, hogy minél több szín-vonalas, történelmileg hű regény és novella jelenjen meg az e témában nagy múltú magyar irodalom legszebb hagyományait követve.
Az írók legfontosabb küldetése, hogy az irodalom eredeti célját teljesítve meséljenek. Az emberi történelem pedig a mesék bőséges és egyre bővülő forrása! Ezért született meg ez a kötet, melyben tizennégy írónak más-más korokban játszódó elbeszélése, novellája található az ókortól egészen a közelmúltig, így a grafikákkal is illusztrált történetekben mindenki megtalálhatja az információkban és kalandokban bővelkedő elmélyülést.
– Hát legyen! Lássanak olyat, amilyet soha eddig nem láthattak! – mondja az egyik novella élet-halál küzdelemre készülő hőse.
Ezt mondják a kötet készítői is, mert történelmi antológiák már eddig is megjelentek, de ilyen válogatás, amelynek minden oldala az olvasók szórakoztatására van kihegyezve, miközben mindvégig hiteles történelmileg és még illusztrált is, ilyen nem sok!



A weboldal a szerző saját alkotása.

A kereszt
történelmi novella
Megjelent az "1956 - kezében szabadság" c. antológiában

Megvásárolom >>>

moly.hu adatlap

A novelláról:
Egy nagyapa visszaemlékezései a keserű gyermekkorára. Megtörtént eseményeken alapuló családtörténet, amiben csupán a nevek kerültek cserére, és sok helyütt még azok sem. Visszatekintés egy korszakra, ami még ma is árnyékot vet az ország lelkére.
A címadó kereszt a Hortobágyon őrzi azok emlékét, akiket otthonukból hurcoltak el a munkatáborba.


Szerzői kiadás (Botta András), 2015
Szerkesztő: Botta András
Borító: Botta András
308 oldal,・puhatáblás
ragasztókötött
ISBN:9789631266535


Fülszöveg:
1956-ban egy bátor nemzet kelt fel a külső és belső elnyomás ellen, és ez akkor is igaz, ha tudjuk, hogy sokan inkább a hatalomhoz maradtak hűségesek. Ebben a könyvben történelmi és fiktív kalandokba keverednek mindkét oldal szereplői. A szerzőknek az volt a szándékuk, hogy hiteles, de izgalmasan mesélhető kisprózákkal állítsanak emléket ennek a még nagyon is velünk élő történelemnek.
Az alkotók között sci-fi és kalandirodalmi író éppúgy van, mint történelmi regények és színpadi művek szerzője. Abban azonban közösek, hogy közérthetően, mégis irodalmi igényességgel ábrázolják a szabadságharc előzményeit, pillanatait és következményeit.
A szórakozás és az elgondolkodás garantált!



A weboldal a szerző saját alkotása.

A becstelen lovag
történelmi novella
Megjelent a "Mítoszok és legendák" c. antológiában

Megvásárolom >>>

moly.hu adatlap

A novelláról:
Raynald de Chatillon a keresztes háborúk megosztó személyisége volt. Tagadhatatlanul vérszomjas egyéniség, egyszersmind a keresztes eszmék rendíthetetlen bajnoka, aki éppúgy kivívta magának az elismerést, akár a megvetést - úgy a saját korában, mint az utókor szemében. Tettei a katasztrófa szélére sodorták a keresztes államokat, és közvetve előkészítették az egész Szentföld bukását.
A novella ebbe a vérzivataros időszakba enged betekintést, természetesen a címszereplő, rettegett rablólovag szemszögéből tálalva az eseményeket.


Történelmiregény-írók Társasága, 2016
Szerkesztő: Tamási Izabella
Borító: Csikász Katalin
282 oldal,・puhatáblás
ragasztókötött
ISBN:9789631271348


Fülszöveg:
A Történelmiregény-írók Társaságának célja, hogy minél több színvonalas, történelmileg hű regény és novella jelenjen meg az e témában nagy múltú magyar irodalom legszebb hagyományait követve. Az írók legfontosabb küldetése, hogy az irodalom eredeti célját teljesítve meséljenek. Az emberi történelem pedig a mesék bőséges és egyre bővülő forrása!
Jelen antológia már második e sorban, új mesékkel, régi és új szerzőktől egyaránt.
„A történelem nem dátumok, helynevek, háborúk halmaza. Az emberekről szól, akik kitöltik közöttük a tereket” – írja Jodi Lynn Picoult egyik regényében. Ez a gondolat akár hitvallása is lehetne azon szerzőknek, akik novelláikban igyekeznek elmesélni, milyen lehetett egy-egy életsors a ma már történelmi események idején. Tizenöt szerző novellája található az antológiában, melyben az ókortól egészen a közelmúltig olvashatunk elbeszéléseket. Az írók sajátos eszközeikkel, szórakoztatva mutatják be az egyes történelmi események okát, célját, azt, hogy hogyan befolyásolja az emberek életét a nagypolitika, és milyen hatással van ez a jelenünkre és jövőnkre.
"Ami bizonyos: ebben a gyűjteményben valódi gyöngyszemeket találhat, kedves olvasó. Az antológiák olvasásának legnagyobb öröme abban rejlik, hogy ezeket a gyöngyszemeket mindenki a saját ízlésének, érdeklődési körének, preferenciáinak megfelelően hozhatja fel a mélyből.” (részlet Bán Mór előszavából)



A weboldal a szerző saját alkotása.

Szent Margit Fátyolfőkötője
történelmi novella
Megjelent az "Oratores, bellatores, laboratores" c. antológiában, a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával. Kereskedelmi forgalomba nem került, csak oktatási intézmények számára igényelhető formában, ingyenesen került terjesztésre.

moly.hu adatlap

A novelláról:
IV. László király sorsa egészen sajátságos formában kötődik nagynénjéhez, a szent életű Margithoz. A legenda úgy szól, hogy tizenkét éves korában Margit fátyolfőkötője hozta vissza az életbe a "Kun" néven is ismert magyar királyt, amikor betegágyán élet és halál között lebegett.
A novella gerincét a fia mellett virrasztó Erzsébet királyné visszaemlékezései képezik.


Történelmiregény-írók Társasága, 2017
Szerkesztő: Tamási Izabella
Borító: Novák Andor
184 oldal,・puhatáblás
ragasztókötött
ISBN:9786158078900


Fülszöveg:
A kötet, amelyet a Kedves Olvasó a kezében tart, a Történelmiregény-írók Társaságának különleges vállalkozása. A 2013-ban alapított társadalmi szervezet egyik fő célja, hogy népszerűsítse a historikus tárgyú irodalmi műveket és gazdagítsa a magyar nyelven olvasó közönség történelmi ismereteit. A társaság tagjai – akiknek a legnagyobb része kortárs író, illetve szerkesztő – arra az elhatározásra jutottak, hogy a 12 és 18 év közötti korosztály számára összeállítanak egy komplex, művészeti ágakon átívelő, oktatási-nevelési segédanyagot. A kötetben kifejezetten erre a célra készült, történelmi tárgyú novellák kaptak helyet, amelyek a történelmi ismeretek bővítése mellett az általuk feldolgozott korszak építészetének, képzőművészetének, iparművészetének sajátosságait játékkal, kooperatív technikákkal, kreatív feladatokkal teszik szemléletessé és megtapasztalhatóvá. Úgy képzeltük, hogy ezt a kötetet elsősorban az iskolák tudják majd használni, az oktatás színesítésére, illetve tematikus program hetek megszervezésére.
A program megvalósításában nyújtott segítségért hálás köszönet illeti a Magyar Művészeti Akadémiát, amely jelentős pályázati támogatással segítette a kötet megjelenését.



A weboldal a szerző saját alkotása.

A keraki esküvő
történelmi novella
Megjelent a "Századok ösvényein" c. antológiában

Megvásárolom >>>

moly.hu adatlap

A novelláról:
"A keraki esküvő" ott veszi fel a fonalat, ahol "A becstelen lovag" letette azt. Raynald de Chatillon, az "Oltár, kard, legenda" c. antológiában megismert rettegett kereszteslovag hitet és erkölcsöt nem ismerve igyekszik kivívni magának a megbecsülést.
Raynald de Chatillon a keresztes háborúk megosztó személyisége volt. Tagadhatatlanul vérszomjas egyéniség, egyszersmind a keresztes eszmék rendíthetetlen bajnoka, aki éppúgy kivívta magának az elismerést, akár a megvetést - úgy a saját korában, mint az utókor szemében. Tettei a katasztrófa szélére sodorták a keresztes államokat, és közvetve előkészítették az egész Szentföld bukását.


Történelmiregény-írók Társasága, 2018
Szerkesztő: Tamási Izabella
Borító: Novák Andor
254 oldal,・puhatáblás
ragasztókötött
ISBN:9786155816017


Fülszöveg:
Egy olyan kötet, amely történelmiregény-írók novelláit szedi csokorba, sokat ígér. Kalandos utazást térben és időben, amelynek során egymástól távol eső országokat és régmúlt évszázadokat barangolhatunk be – mindössze a papírra vetett mondatok varázslata által. Étlapot, amely kedvet csinálhat ahhoz, hogy a novellák nyomán megismert szerzők más műveit is kezünkbe vegyük. Új ismereteket, szórakozást, izgalmat, könnyeket, katarzist…
A Történelmiregény-írók Társasága idén negyedik alkalommal állít össze novelláskötet, amelybe ez alkalommal tizennyolc história került. Különféle írások – másfél tucat különböző egyéniség tollából. Soha ennyi történelmiregény-író nem írt egy kötetbe! És eddig talán soha nem volt annyira igaz a megállapítás, hogy egy ilyen antológiában mindenki megtalálhatja a maga kedvenc történetét. Jó szórakozást kívánunk hozzá!
A Történelmiregény-írók Társasága nevében
Kapa Mátyás
elnök



A weboldal a szerző saját alkotása.

Nyulacska
történelmi novella
Megjelent a "Harcosok, Vértanúk, Boszorkányok" c. antológiában

Megvásárolom >>>

moly.hu adatlap

A novelláról:
A sztálingrádi csatát a II. Világháború egyik legborzalmasabb eseményeként tartják számon. Hitler és a propaganda hajtotta szovjet hadigépezet egyaránt presztízskérdést csináltak a város elfoglalásából / megtartásából, annak ellenére, hogy ez stratégiai szempontból egyik félnek sem állt különösebben érdekében. Mégis az egyik leghosszabb, és legtöbb halálos áldozatot számláló ütközet kerekedett belőle.
Noha írtam mát fantasy és sci-fi novellákat is, de történelmi zsáneren belül ez az első eset, hogy kiléptem a komfortzónámból, és magam mögött hagytam a középkort. Remélem, a kedves Olvasó legalább annyira élvezi majd ezt a kiruccanást, mint ahogy én tettem azt írás közben.


Történelmiregény-írók Társasága, 2019
Szerkesztő: Tamási Izabella
Borító: Novák Andor
230 oldal,・puhatáblás
ragasztókötött
ISBN:9786155816178


Fülszöveg:
A hűvös, dohos helyiség közepén terpeszkedő, robusztus asztalt kéttucatnyi csuklyás alak ülte körül. A pislákoló faggyúmécsesek alig valamicske fény loptak a terembe, az apró lángok sejtelmes táncot jártak a sötétben. A Rend tagjai, nők és férfiak ismét megerősítették titkos szövetségüket. Nem kellett hozzá sem vér, sem oklevél, sem pecsét: elég volt az adott szó, a kölcsönös tisztelet. Döntöttek. Ahogy eddig, úgy ezután is vállvetve, egymást segítve, bátorítva osztják meg az arra érdemesekkel mindazt, amit a múltról tudnak, vagy tudni vélnek… Ezúttal egy újabb, immáron ötödik novelláskötet közreadásával, amihez minden kedves Olvasónak jó szórakozást kívánnak!
A Történelmiregény-írók Társasága nevében
Kapa Mátyás
elnök



A weboldal a szerző saját alkotása.

Második vízözön
sci-fi novella
Megjelent a "2045 - Harminc év múlva" c. antológiában

Megvásárolom >>>

moly.hu adatlap
Goodreads adatlap

A novelláról:
2045-re a klímakatasztrófa már valóság. A tengerszint emelkedés hatására összeomlottak az államok, háborúk tizedelték meg az emberiséget. Ebben a káosz uralta világban egy apa és lánya igyekeznek Európán keresztül a Kárpátok felé, hogy elérjék a MAG-ot, egy biztonságos zónát, ami még őrzi az általunk is ismert civilizációt. Útjuk során számtalan veszély leselkedik rájuk, és csak egymásban bízhatnak. Kettejük kapcsolatát, és a civilizációt rombadöntő katasztrófasorozatot az apa által rögzített videonaplóból ismerheti meg az olvasó.


Ad Astra, 2015
Szerkesztő: Szélesi Sándor
Borító: Sallai Péter
400 oldal,・puhatáblás
ragasztókötött
ISBN:9786155229589


Fülszöveg:
Milyen lenne az élet a muszlim Magyarországon vagy a tengerek borította Európában? Tehetünk-e valamit a globális felmelegedés ellen, és mi veszi rá a terroristákat, hogy elpusztítsák az emberiség egyetlen reményét? Hol vannak a 3D nyomtatás vagy az ember tökéletesítésének határai? Hogyan élhetünk az apokalipszis után, és mi van, ha éppen átéljük azt?
Milliónyi út áll előttünk, amelyen elindulhatunk a következő három évtizedben, ám ezen utaknak a többsége veszélyes, nem egy pedig a pusztulásba vezet. A civilizáció törékeny, a kultúra pedig még törékenyebb, és bár az ember minden körülmény között képes a túlélésre, nem árt, ha odafigyelünk. Akárcsak úgy, hogy elolvassuk ezeket az írásokat, és elgondolkodunk rajtuk. Mert a jövő itt kezdődik. Felkavaró és elgondolkodtató látomások sora fogadja az olvasót az Ad Astra legújabb sci-fi antológiájában, ami nem távolabbra, csupán 2045-re tekint, őszintén, nyersen, kalandosan.
Tizenhat szerző – szépírók, forgatókönyvírók, sci-fik és történelmi regények alkotói, illetve tehetséges kezdők – novelláit tárja a kiadó e kötettel a közönség elé.



A weboldal a szerző saját alkotása.

Otthon
sci-fi novella
Megjelent a "Távoli kolóniák" c. antológiában

Megvásárolom >>>

moly.hu adatlap
Goodreads adatlap

A novelláról:
Honnan ered az élet? Honnan származunk mi, magunk?
Mi van akkor, ha egy távoli bolygón élő kolónia már maga sem tudja, hogy egykor honnan eredt útnak az emberiség?


Ad Astra, 2016
Szerkesztő: Szélesi Sándor
Borító: Sallai Péter
352 oldal,・puhatáblás
ragasztókötött
ISBN:9786155229657


Fülszöveg:
A galaxis ismeretlen tartományaiba, messzi világokba, távoli kolóniákra vezet el az Ad Astra kiadó harmadik novellaválogatása. Az írások főszereplői néha idegen dimenziók lényeivel küzdenek, máskor földiekkel veszik fel a harcot, vagy éppen önmagukkal, emberségükkel kell szembenézzenek. Elvágva a mindenségtől vagy annak szerves részeként, visszasüllyedve a technika nélküli múltba vagy egyfajta modern matriarchátust építve, a gyökereiket keresve vagy csak egy eltűnt fiút – a történetekben egy a közös: a határtalan fantázia, amellyel e kötetben benépesítjük a világegyetemet.
A Távoli kolóniák lapjain tizenöt magyar szerző írása olvasható. A novellák között épp úgy van kalandos és elgondolkodtató, mint humoros és tragikus. A szerzők némelyike most indul el írói pályáján, mások már rutinosak: a science fictiont vagy éppen a történelmi regényeket kedvelők számára jól ismert alkotók, illetve újságírók és forgatókönyvírók, a filmvilág álmodói.



A weboldal a szerző saját alkotása.

A bánat könnyei
fantasy novella
Megjelent az "Ajtók és átjárók" c. antológiában

Megvásárolom >>>
Szabadon letölthető innen (csak a novella) >>>

moly.hu adatlap
Goodreads adatlap

A novelláról:
Vándorcirkusz érkezik a városba. A háború nyomása alól éppen csak felszabadult város népe kitörő örömmel fogadja a sanyarúságot feledtető látványosságot.
A szerelemre és boldogságra áhítozó fiatal Kamilla egyedül vág neki, hogy felfedezze az egymást érő sátrak és mutatványosbódék tengerét. Hamarosan világossá válik számára, hogy ez egy másik világ - úgy tűnik, valódi mágia rejtezik a titkokat ígérő vásznak mögött. Törpék és sellők, pénzért mutogatott törzszülöttek és zsonglőrök, jövendőmondók, zene és tánc, megannyi csoda.
Szinte véletlenül akad a bűbájos holmikkal teli sátorra, aminek gazdája úgy tűnik, mintha egyedül őrá várna. A férfi mindennel kereskedik. Vagy ha úgy tetszik, bármivel... Azzal, amire a vevő foga a legjobban fáj. Alkuja boldogságot és vagyont ígér, de a fizetséget nem pénzben méri.
Kamillának fogalma sincs arról, hogy a mágiának mindig ára van...


Főnix Könyvműhely, 2016
Szerkesztő: Vancsó Éva
Borító: Tóth Zoltán
252 oldal,・puhatáblás
ragasztókötött
ISBN:9786155632105


Fülszöveg:
A Főnix Könyvműhely „Ajtók és átjárók” című fantasy antológiája tizenhárom történetet rejt arról, hogy milyen veszélyekkel és kalandokkal járhat kinyitni egy ajtót. Rejtőzhet mögötte újabb átjárók sora, egy titokzatos kert, egy teljesen idegen világ, esetleg tündérek, törpök, trollok várhatják a gyanútlan utazót. Ráadásul sok átjáró kétirányú, így aztán garázdálkodhatnak vérfarkasok Debrecenben vagy alvilági démonok Budapesten.
Az antológia különlegessége, hogy a megható emberi történetek, a klasszikus, könnyed kalandok és az urban fantasy novellák tökéletesen megférnek egymás mellett. Mindenki találhat benne ízlésének, hangulatának megfelelőt.



A weboldal a szerző saját alkotása.

Alsódombi Menyus, aki átjárt a világok között
fantasy novella
Megjelent a "Száznevű város" c. antológiában

Megvásárolom >>>

moly.hu adatlap

A novelláról:
A Száznevű város száz és száz arcát mutatja az átutazóknak, és még ennél is többet tartogat az itt élők számára. Azonban mindegyiket csupáncsak Alsódombi Menyus ismeri. Ugyanis Menyus átjár a világok között.
Ebből következően valószínűleg ő az egyetlen, aki valóban látta már a város minden arcát, amit más és más síkokon, más korokban mutat meg igazán, és – bár ezt kevesen tudják – Menyustól származik a Száznevű város elnevezés is. Ámbár ez utóbbi tényleg egy olyan dolog, amire egyből rá lehet mondani, hogy ó, ugyan már, hiszen ezer évvel ezelőtt is ez volt a neve… Valóban. Csakhogy e nevet Menyus még akkoriban találta ki.


Spirit Art Kiadó, 2017
Szerkesztő: Varga Tamás József
Borító: Juhász Ernő
282 oldal,・puhatáblás
ragasztókötött


Fülszöveg:
Az öblön túl, ahol a Lélekalja Kávézó áll, és egy vörös szemű, kárhozott félisten vigyázza a kietlen partvidéket, végeláthatatlan, sötét erdőség húzódik a szárazföld belseje felé. Az erdő mélyén, a Fantáziaföld felé vezető, ezer veszéllyel szegett ösvény mellett egy titkos átjáró áll, ami egy fogadóhoz vezet, ahová betérhet a fáradt vándor, mielőtt folytatná útját. A Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház termeiben mindig víg a hangulat, nevetés és poharak koccanása hallik... De odafent, a könyvtárszobában gyertyafényes csend honol. Nem léphet be oda csak úgy akárki: a fogadós és különös őrei az életük árán is védik azon ritkaságokat, melyeket hosszú évek alatt ajándékba kaptak az arra tévedő tollforgatóktól egy szívből jövő mosolyért, egy pohár jó borért, őszinte elismerésért és a kivételes nyugalomért, amit e hely áraszt.
Hogy e ritkaságokból igazi könyv készülhetett, talán annak köszönhető, hogy a tollforgatók szeretnének valamit visszaadni az ajándék nyugalmából, amely ritka vendég zűrös életükben... Talán annak, hogy valami szemtelen könyvrajongó sok fáradsággal, sörrel és kedveskedéssel kicsalta az írásokat valahogy az örökéber fogadóstól. Akárhogy is: érezd magad megtisztelve, Vándor, hogy olvashatod e becses gyűjteményt. Ezen írásoknak sorsuk van, akárcsak tenmagadnak, és csakis méltó kézbe kerülhetnek.
Harmincnégy novella huszonegy szerzőtől a Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház világáról.



A weboldal a szerző saját alkotása.

Gyere velem babám, Istennek kebelére


,,Vigyél a Szentföldre, vonz e vidék,

ott Jézus vár, kapitány!"

,,Mi bolondok vagyunk, s te isteni szép:

jöhetsz velünk, leány."


,,Nincs pénzem. Majd Jézus Úr fizet,

lelkemben úgyis övé vagyok."

,,Add akkor édes testedet,

hisz az Úr, akit szeretsz, nem tud fizetni már,

mivelhogy rég halott."


Bertold Brecht –
Evlyn Roe legendája (részlet)


1212 tavasza, Orléans
A templomtérre tucatjával érkeztek az emberek. A lépcső tetején álló prédikátor hangja messzire szállt, még a térre vezető utcákon is túl, s egyre vonzotta a bámészkodó tömegeket. Nem a mondanivaló és nem a fennkölt eszméket hirdető szavak tették kíváncsivá a város lakosságát. Elég harcra hívó szózatot és bűnbocsánatot ígérő felhívást hallottak életük során, s akadt közöttük olyan is, ki a Szentföldet is megjárta már. Nem ez − a szónok hangja volt az, ami érdeklődést keltett Orléans polgáraiban.
Az éles, gyermeki hangra felfigyeltek az utcán lézengők, s utat tört magának a nyitott ablaktáblákon át. A suszter kezében megállt a kalapács, a cserzővarga megtörölte izzadó homlokát, a szabó letette ollóját. Aki pedig nem hallotta volna, ahhoz a terjedő pletyka vitte a hírt.
– Gyertek, ilyet még nem látott a világ! – mondták, s jöttek is mindenfelől, hogy lássák a kis prófétát.
Nyúlánk, vézna fiúcska volt. A haja szőke, a szeme égszínkék. Arcocskája csak úgy ragyogott az elragadtatottságtól. A pásztorbotjára erősített oriflamme-et a magasba emelve beszélt. Néha meglengette, hogy a hátul állók is lássák, hogy hol áll, mígnem valaki a nyakába kapta, és az emberek fölé emelte. Talán tizenkét tavaszt sem látott még élete során, de olyan beleéléssel adta elő Jézus üzenetét, hogy az asszonyságoknak belefacsarodott a szíve, a férfiakat pedig magával ragadta a lelkesedés. És a gyerekek…
A gyerekek egyre csak gyűltek. Néhányan felkapaszkodtak a közkút kávájára, mások az ablakpárkányokra hágtak a házak oldalán, s verebek módjára ültek a faágakon.
Pierre végigfurakodott a bámészok között, és leült a lépcsősor tövében gubbasztó lányok és fiúk mellé, hogy közvetlen közelről lássa a még nála is fiatalabb szónokot.
– Ki ez? – kérdezte a gyermekláncfű koronát viselő kislányokat.
– Hát nem tudod? Ő a mi vezérünk, Stéphane, a cloyes-i pásztorfiú!
– A pápát leköti az albigens háború! – kiáltotta Stéphane. – De a Szentföld továbbra is felszabadításra vár!
A hallgatóság helyeslően felmorajlott, pedig egy hete sem volt, hogy egy askaloni szerzetes hasonló szavaira közömbösen széledtek szét, és rendszerint az egyetemes egyház békéjét hirdető körmeneteken is csak azért vesznek részt, mert némileg megtöri az unalmas hétköznapokat.
– Saint Denisben jártam a minap, Fülöp Ágost színe előtt – mondta a fiú, mintha csak valami történetet adna elő. – Mert tudjátok meg, maga Jézus urunk jelent meg nekem, és kért, hogy adjam át üzenetét a királynak. De Fülöp hallani sem akart a mi Urunk hadba hívó parancsáról. Mégis, mit remélhetünk, ha a hatalmasságok lerázzák magukról a felelősséget? Mit remélhet Palesztina, ha a kereszténység ily vak az ott zajló, égbekiáltó igazságtalanságra? – adta elő szózatát, a tanult papokat is megszégyenítő tehetséggel.
Pierre-nek tetszett a fiú lelkesedése. Még soha nem hallott olyanról, hogy egy ekkora legényke mondandója így felkeltené a felnőttek figyelmét. Valóban Isten hírnöke kell legyen, ha képes volt a király elébe jutni!
– Lehet, hogy a katonák mit sem törődnek most a Szentfölddel, de Jézus üzenete mindenek felett való! – prédikált Stéphane. – Bizonnyal bolondnak tartott a király, és nem hitt a szavamnak. De én azt mondom, talán éppen ez hiányzott mindig is a hadjáratból, a hit! A hit Istenben és önmagunkban! Ahol a fegyver nem győzedelmeskedhetik, ott diadalt arat az ártatlanság! Orléans gyermekei! Álljatok mellém! – A legtöbben szájtátva hallgatták a szőke fiú szavait, de a szülők többsége mostanra észbekapott, és sietve terelte haza az apróságokat. Meglehet, elkéstek már, mert Stéphane szavainak hallatán egészen átszellemültek a szurtos arcocskák. – Mert én egyenesen Marseille-be tartok, hogy átkeljek a tengeren. Mutassuk meg atyáinknak, királyainknak és mindazoknak, akik hitetlenségükben bátortalanok, mutassuk meg a papoknak és a püspököknek, s magának a pápának, hogy velünk, gyerekekkel van az Úr s az Ő angyala. Tartsatok velem!
Stéphane befejezte a beszédet. A családok szapora léptekkel vonultak ki a térről. A gyermekláncfű-koronás kislányok énekelni kezdtek, miközben a nincstelen gyerekek száma egyre csak nőtt körülöttük. Valakik ételt osztottak a kis zarándokoknak, egy pap pedig megáldotta valamennyiüket.
Pierre követte a szétszéledő tömeget. A szellőjárta tér után az emberek szaga összekeveredett a szűk utcák áporodott levegőjével. Nem szerette ezt a nehéz, fullasztó bűzt, mert a szabadság hiányát érezte benne.
Szabadság… Most először csillant meg előtte egy jobb élet ígérete. S ugyan ki más is hozhatta volna el, mint Jézus hírnöke! Zöld mezők, örökkön termő gyümölcsösök képe jelent meg lelki szemei előtt, s már látta magában, ahogy a gyerekek hada előtt fejet hajt a szaracén sereg, és Jézus hatalmával szembeszállni képtelen, a lábaik elé helyezik a fegyvereiket.
Ahogy az emberek csoportjai felszakadoztak, egyre gyorsabban haladt. Kikerült egy nehézkesen cammogó, testes házaspárt, akik kézen fogva csaknem elállták előtte az egész utat, és végigsurrant a falak mentén.
Megtorpant egy gyümölcsárusnál, és addig sertepertélt a stand előtt, míg alkalma nem nyílt elcsenni egy szép, piros almát.
– Isten majd megbocsát – rebegte, és szerzeményével a kezében keresztülszaladt egy sikátoron, hogy a túloldalon folytassa útját. Amikor megpillantotta az ismerős épületet, nagyot dobbant a szíve. Úgy ismerte már a falakat, akárha közöttük élne, hiszen mindaz, ami az élet értelme, odabent lakik. A fiú az egész tavaszt a környéken töltötte, és az alkalmat leste, amikor Aelizzel szót válthat.
A műhely most is zárva volt, akár az utóbbi napokban. Pierre megkerülte a tömböt, és a sarok másik oldala felől, a személyzeti ajtón zörgetett be. Remélte, hogy nem az öreg nyitja majd ki. Már a szapora léptekről tudta, hogy nem kell aggódnia, és az arcán fülig szaladt a vigyor.
A lány félszegen kukkantott ki a megnyíló résen. Amikor megpillantotta a fiút, a szívéhez kapott.
– Hát te meg mit keresel itt, Pierre? – kérdezte, és lopva hátranézett. – Tudod, hogy… Ha apám meglát, agyonver! Tudod, hogy nem állhat tégedet!
– Napok óta nem láttalak. Nézd, mit hoztam neked! – nyújtotta át a fiú a piros almát.
Aeliz boldogan elvette. Összeértek az ujjaik.
– Ugye nem loptad?
– Dehogy! Segítettem a piacon kirakodni, azért kaptam.
– Ezért jöttél? – mosolygott a lány pironkodva, miközben öntudatlanul is jobbra-balra ringatta magát.
– Mindent megadnék, hogy lássalak! De most van más is – mondta Pierre, és elmesélte, amit a templomtéren hallott. – Gyere velem, szép galambom, s váltsuk meg együtt a világot!
– Buta Pierre! Tudod, hogy azt nem lehet! Apám egyre betegebb. Nem bírja a munkát, az adósság meg csak gyűlik.
– Engem egyedül csak te kötsz ide, én egyetlenem. De ha most elmegyek, odaát az Outremerben talán minden jóra fordul.
A lány durcásan összeszorította az ajkait.
– Itt hagynál engemet?
Pierre lehajtotta a fejét, és fél kézzel az ajtófélfára támaszkodott.
– Magad mondtad, apád nem állhat. Akkor meg mit remélhetek? – kérdezte, és amikor felnézett, összeszorult a szíve. Aeliz a kis kezeit tördelte aggodalmában, és olyan gyönyörű volt, hogy elakadt tőle a lélegzete. – Megvan még, amit adtam?
– Hát persze! – mondta a lány, és felderült az arca. Turkálni kezdett a ruhája bugyrában, és elővett egy apró, virágmintás fagyűrűt.
– Nem hordod? – fancsalodott el a fiú ábrázata. A gyűrűt maga készítette a lánynak. Aprólékos munkával faragta bele a karcolatot, és napokig tartott, amíg csillogó fényesre csiszolta.
– Minden éjjel az ujjamra próbálom. De nappal… tudod, hogy nem lehet!
– Kapok-e tőled valamit, galambom, ami emlékeztet rád?
– Hát tényleg komolyan beszélsz? – kerekedett el a lány szeme.
– Gyülekeznek a gyerekek. Mind nincstelen, akár jómagam. Úgy érzem, közöttük a helyem.
Aeliz visszanyelte kikívánkozó könnyeit. Bólintott, és behajtotta az ajtót. Amikor visszatért, egy kis keszkenőt szorongatott a kezében. Átnyújtotta a fiúnak.
– Maradj még néhány hetet! – kérlelte. – Csak amíg apám felépül.
– Csókolj meg, ez egyszer és utoljára!
– Meglátnak! – suttogta a lány, és a fiú válla fölött kitekintett a járókelőkre.
Pierre elkapta Aeliz derekát, és magához rántotta.
– Gyorsan és csak rövidet… – rebegte a lány.
De a csók oly forró volt, nedves és lágy… Aelizt váratlanul érte a felkavaró élmény. Csak álltak ott a kis ajtóban, egymástól elszakadni képtelen, és már egyiküket sem érdekelte Orléans forgataga.


Aeliz arca vöröslött a sírástól. Az ismerősök mind őt nézték, némelyek szánakozva, mások csak közömbösen. Mit nekik egy leány? Már az is szép dolog, hogy ennyien összeverődtek a temetésre.
Az egész világ szomorúságot árasztott magából. Rozzant karú, korhadó keresztek álltak őrséget a holtak mezeje fölött. Az eget gyászos lepelként ólomszínű felhők borították végláthatatlan messzeségben. A nap fénye képtelen volt áttörni rajta, s még ahhoz is gyenge volt, hogy megmutassa helyét az egybefüggő szürkeség mögött. Aeliz úgy érezte, az ő életéből kilopták a napot és a fényt. A nyomasztó kilátástalanság hullámokban tört rá, és hol a fájdalom, hol a tehetetlenség fakasztott a szeméből borsónyi könnyeket.
Pierre az ismerősök sora mögött oldalgott a nagy tölgy takarásában. Aeliz már két hete nem látta, azt hitte, régen elment azokkal az ostoba gyerekekkel. Erre most itt van, és őt figyeli aggódó tekintettel. A lányban fellobbant a harag. Tudta, hogy hálát és megkönnyebbülést kellene éreznie, amiért a fiú mellette áll, de csak szégyen és bűntudat jött. Összevont szemöldökkel, mérgesen biccentve adta a fiú tudtára, hogy takarodjon, mielőtt meglátják. Újra és újra meg kellett ismételnie a mozdulatot, mire az ostoba Pierre végre felfogta, hogy mit vár tőle. Addigra már az emberek is zavartan forogtak hátra, azt kutatva, hogy mi vonja el a lány figyelmét.
A pap befejezte a kurtára szabott beszédet. Megemlékező szavak csak a kiváltságosaknak járnak: a főnemeseknek és a neves egyházférfiaknak. Aeliz lehajolt, és bedobott egy rögöt a sírgödörbe.
– Lóg az eső lába – mondta valaki, mire a társaság sietve szétszéledt. Csak Aeliz és a hajlott hátú sírásó maradtak ott. A vén férfi gyorsan dolgozott.
Végre cseperegni kezdett az eső. A lány ezt várta, erre vágyott egész idő alatt. Hadd hullassa könnyeit az ég, hadd sírjon valaki az árva lányon kívül is! Térdre rogyott a gödör előtt, és imára kulcsolta az ujjait. Fennhangon könyörgött az Úrnak, Isten szent anyjának és az angyaloknak, hogy bocsássák meg az atyja bűneit, és emeljék magukhoz a lelkét.
A sírásó befejezte a munkát, a markát nyújtotta. A lány feltápászkodott, és két solt nyomott a tenyerébe. Nem maradt sok pénze, de erre azért még futotta.
Nem sietett. Azt akarta, hogy az eső bőrig áztassa, hogy lemossa róla a bánatot, és megtisztítsa testében, lelkében egyaránt. Egyedül botorkált a sírok között. Nincs senkije és semmije. Mostanra eltűntek a barátok, és csak a hitelezők maradtak.
De még az ég is megcsalta: mire hazaért, az eső elállt, s nyomasztó, fülledt pára és áporodott szemétbűz telepedett a városra. Az utcájukba lépve Aeliz döbbenten megtorpant − a ház előtt apja hitelezői ácsorogtak, szemmel láthatóan felettébb elégedetlenkedve.
Bárcsak zuhogna! – gondolta a lány. Az bizonnyal hazaverné ezeket az átkozott varjakat!
– Hé, te! Gyere csak ide! – kiáltott rá az egyik férfi, a flamand kereskedő, aki még akkor is hordta nekik az alapanyagot, amikor az apja sokadjára közölte vele, hogy pihenésre van szüksége. „Majd fizet, amikor tud.” – mondta a férfi akkor. – Mi lesz apád tartozásával? – követelőzött most.
– Hol voltál, te lány? – faggatózott egy másik. – Atyád egy csomó adósságot hagyott a fejedre!
– Most volt a temetés, én…
– Temetés-temetés! Atyád tíz vég hasított szarvasbőrrel tartozik nekem! – rázta az öklét a flamand kufár.
– Megvannak még. – A lány szeme felcsillant. – Vissza tudom adni!
– És én aztán mit kezdjek vele? Pénz kell, aranybogár, különben az utcán találod magad.
Körbevették a lányt, a követeléseikről hadováltak, és mindenféle listát lebegtettek az arca előtt. Ismét potyogni kezdtek a könnyei.
– Uraim! Elég legyen! – emelkedett egy erős hang a többi fölébe. – Nincs kegyelmetekben egy csöppnyi jóindulat? Ez a leány most veszítette el egyetlen támaszát. Nem adhatnátok neki legalább egyetlen nap haladékot?
Csend lett. A kedves arcú férfi átkarolta a lány vállát, és egy kendőt nyújtott neki, amivel felitathatja a könnyeit. A többiek bosszúsan forgolódtak, azután összetartva, akár a dögevők falkája, morogva távoztak.
– Holnap visszajövünk! Ennyit még megtehetünk. De nem többet!
A kedves arcú férfi betámogatta az összetört lányt a házba, és odavezette a konyhaasztalhoz.
– Ülj le, gyermekem! – mondta, és figyelmesen lesegítette a válláról az átázott köpönyeget. Alátolt egy széket, és elébe tett egy csupor vizet. – Igyál. Meglátod, jót fog tenni. Fogadni mernék rá, hogy nem iszol eleget. Ezek a haramiák nem érzik át a fájdalmadat. De velem lehet beszélni. – Letérdelt a lány elé, és megfogta a kezeit. – Ha nincs pénzed, eltekinthetünk tőle.
– Miért nem lehet mindenki olyan nagylelkű, mint kegyelmed?
A férfi végigsimított a lány arcán. Összerezzent az érintésre, de olyan jólesett a törődés.
– Ejnye, milyen piszkos a ruhád! – A vastag ujjak az ázott szoknyácskára tévedtek, és megtelepedtek a térdénél éktelenkedő sáros foltokon. A lány álla megfeszült idegességében. – Na nem baj. Majd szépen kicsinosítunk. – A férfi váratlanul térdig emelte a ruha alját, és ráhajtotta a piszkos területre. – Így. Máris jobb.
– Mit csinál? – Aeliz összeszorította a térdeit. Félrelökte a követelőző ujjakat, de a kereskedő nem hagyta magát.
– Másképpen is tudsz fizetni. – A férfi tekintete megváltozott. A kezei már a ruha alatt jártak, és a tiltott tájakat keresték. – Ó, milyen bársonyos és hamvas… nyugalom, nyugalom, bogaram…
A lány menekülni akart, de a férfi lefogta, és a szájára tapasztotta a tenyerét. Aeliz csapkodni kezdett. A csupor felborult, a tartalma végigfolyt az asztalon. Elöntötte a vakrémület, a szeme előtt beszűkült a tér, és gyorsan táguló sötét foltot hagyott. Az ösztönei vezérelték a kezét, ahogy a deszkalapon guruló cserépkorsó után kapott, és lecsapott vele.
– Az anyád! – ordította a férfi, és a halántékához szorította a kezét. Vér csurgott az ujjai közül.
A lány kihasználta az alkalmat, és talpra ugrott. A férfi dühödten hadonászott feléje, de ő a markában maradt éles cserépdarabbal védte magát. Már azt hitte, kereket oldhat, amikor egy akkora pofont kapott, hogy berogyott a vizes lóca alá.
– Ezt még megkeserülöd, te nyomorult szuka! Amikor én tisztességes esélyt kínáltam neked! Te hálátlan féreg. Most aztán…
Ekkor lépett a konyhába Pierre. A botjával nagyot csapott a férfi vállára. Egyik ütést adta a másik után, majd előredöfött a bordák közé. Gyerek volt még, akár Aeliz, de az övé volt a meglepetés ereje, és ügyesen bánt a bottal. A férfi utánakapott, de ő félreugrott és újra támadott.
– Jól vagy? – kérdezte hátra sem nézve, miközben a nyitott ajtó felé terelte ellenfelét.
Csak akkor térdepelt a lány mellé, amikor már kettesben maradtak a kis konyhában. Aeliz a nyakába borult, és összecsókolta az arcát. Átölelték egymást, a fiú nyugtatóan susogott neki. Így maradt volna Pierre vigyázó karjaiban, amíg világ a világ. Bezárkózni az öreg házba, éldegélni kettecskén.
– Őrség! Őrség, ide! – hallatszott az utcáról a férfi dühös kiáltozása.


A gyenge esőt követően tikkasztó forróság telepedett a vidékre. A két gyerek szapora léptekkel haladt a déli úton Vendôme felé.
– Biztos, hogy nem fognak utánunk jönni? – aggodalmaskodott a lány.
– Egészen biztos. Minden, amit tőled akartak, ottmaradt apád házának falai között.
– Az örökségem…
– Felejtsd el – rázta meg a fiú a fejét. – Kiforgatnának mindenedből. Tudod te, hány ilyen gyereket ismertem az utcán?
– Hányat?
– Azt… azt nem tudom, de elég sokat. Eleget ahhoz, hogy tudjam, mit beszélek.
Pierre nagyokat lépett, Aeliz nehezen bírta a tempót.
– Szúr az oldalam! – panaszkodott. – Nem mehetnénk lassabban? – próbálkozott, de a fiú megrázta a fejét.
– Messze már a többiek, be kell érni őket. Kétheti előnyük van.
– Legalább ne fuss olyan gyorsan!
– Nem futok, csak nagyokat lépek. Segít a bot. Megkönnyíti a járást. Majd neked is kerítünk egyet. Meglásd, mennyivel könnyebb lesz úgy!
– Butaság, Pierre. Ugyan hogyan tudná megkönnyíteni? Nekem nem kell. Azt is csak cipelnem kellene, és így is olyan nehéz.
A keresztúthoz közelítve Pierre elbizonytalanodott, és lassítani kezdett. Az elágazáshoz érve megtorpant, és botjának végét keményen a földbe döfte. Egyikük sem járt még ilyen messze a várostól, és most zavartan nézegettek mindkét irányba. Jobbról egy zöldséges szekér döcögött a kerekek vájta kátyúk között. A fiú a botjára támaszkodva bevárta, a lányka pedig letelepedett az út menti fűben, és a pitypangokat fújkálta elégedetten. Hálás volt a rövidke pihenőért. A szekér nehezen haladt: az elébe fogott mélabús ökör olyan ványadt volt, hogy a fiú úgy érezte, maga is gyorsabban húzná a rozoga fogatot. Három lovas is elszáguldott mellettük, mire odaértek.
– Adjon isten uraságodnak! Asszonyom! – biccentett Pierre a bakon ülő emberek felé. Nem látták véletlenül a gyerekek seregét?
– Régen elmentek már azok, fiú!
– Megmondanák, kérem, merre van Vendôme?
– Jobban tennétek, ha visszafordulnátok a szüleitekhez – mondta a férfi hátrafordulva, mert nem álltak meg. Talán attól féltek, hogy ha az ökör megtorpan, az istennek sem lesz hajlandó újra nekiindulni. – Vendôme arra van – bökött ostorával az ember abba az irányba, amerről érkeztek.
Pierre megköszönte, és jó utat kívánt. Letelepedett a lány mellé, aki azóta pityergett, hogy a kocsis a szüleiket említette. Megsimogatta a haját.
– Stéphane azt mondta, hogy Vendôme-ban gyülekezik a sereg – magyarázta. – Arra tartanak a prédikátorok által összeverbuvált csoportok. Sietnünk kel. Nagyon le vagyunk maradva.
– Én nem bírok gyorsabban menni – nyafogott Aeliz.
Pierre elnézett a másik irányba. Sóhajtott.
– Vendôme után Tours a legnagyobb város, szerintem arra tartanak. Ha nem megyünk Vendôme-ba, hanem egyenesen délre tartunk, akkor a sereg elé kerülhetünk.
Gerle röppent magasan a fejük fölött, sajátosan zúgó-búgó hangja megnyugtatta a zaklatott lány szívét. Felmosolygott az égre, és letörölte a könnyeit. Boldogan bólintott.
– Tudod az utat?
– Nem, de majd útközben megkérdezzük.
– Azt hittem, itt hagytál engemet, és régen elmentél a gyerekekkel – fakadt ki Aelizből a vallomás, ami már az út kezdetén kikívánkozott.
– Nélküled? Soha! – felelte lágyan Pierre, és a lány felé nyújtotta a kezét.
Az ujjaik összefonódtak, és kézen fogva folytatták az utat Blois felé.


Napról napra éltek, a jövőtlenek nyugalmával meneteltek céljuk felé. A lánynak fogalma sem volt e cél mibenlétéről, és a fiúban is csak nagyvonalakban körvonalazódott valamiféle terv.
Egyelőre nem szenvedtek hiányt, Aeliz maroknyi érméje még kitartott. Egy kedves mosoly az átnyújtott sol mellé, és a parasztok szíve ellágyult, megnyitva a kamrák ajtaját. Emitt sajtot, amott kenyeret kaptak. Amikor elmondták, kik ők és mi járatban vannak, rendszerint több is jutott, mint ami a pénzükért járt.
– Az ott jó lesz – mutatott Pierre a falu szélén álló első házra, ami nagyobb és takarosabb volt a többinél. – Valami tehetős gazdáé lehet. Látod a nagy udvart és az ólakat? A többi háztól jóval távolabb állhatott, és idővel úgy nőtt rá a falu.
– Honnan veszed te az ilyeneket, városi létedre? – kacagott Aeliz.
– Az apám vándorkomédiás volt. Sokat utaztunk.
A fiúnak igaza volt. Akadt szállás, és egy-egy tányér sovány leves is jutott. A gazda ugyan gyanakodva méregette őket, és akkor sem lett sokkal barátságosabb, amikor előadták a történetüket, de a felesége annál szívesebben fogadta a gyerekeket.
– Mások is jártak már itt – mondta, és újabb adagot mert a fatálakba. – Úgy egy maroknyian lehettek. A faluból többen is velük tartottak. – Felnevetett. – Fulrad két gyermekét is velük küldte. Azt mondta, menjenek, ha akarnak. Kilenc kölke van az istenadtának. Ha szerencsével járnak, jobb életük lesz, mint a többinek, akik maradtak.
Pierre kezében megállt a kanál.
– Mikor történt?
– Hát, nem ma vót.
– Előttünk járnak – néztek össze a gyerekek. – És csak maroknyian voltak? – firtatta Pierre. – Nem egy… egész sereg?
– Az hiányzott vóna még! – csattant fel az ember, de a felesége csendre intette.
– Nem, gyermekem. Azt mondták, a sereg a másik úton vonul, ők is ahhoz akartak csatlakozni.
– A farkasok örömére – morogta a gazda.
– Beszélsz itt butákat! Nem szégyelled magadat? Még ráijesztesz ezekre a szegény gyerekekre! – Az asszonyság összecsapta a tenyerét. – Na, de most már eleget beszéltünk! Gyertek, megmutatom a pajtát.
– Van másik út is? – erősködött tovább Pierre.
– Van hát. A nagy út, ami a városba vezet. De most aztán fekvés! A széna közt kipihenhetitek magatokat. Gondolom, nem aludtatok egy jót, amióta elindultatok.
Hajnalban a kakassal együtt keltek. Az erdősáv fölött halványan világolt a nap fénye, és dalos madarak éneke töltötte be a környéket. A gazda már a szerszámait kalapálta, mint aki a kegyetlen zajjal akarja indulásra nógatni a hívatlan vendégeket.
– Nesztek, egy kis útravaló. – Az asszony egy foltozott iszákot nyomott Pierre kezébe. A gyerekek nem győztek hálálkodni. Amikor belepillantottak, egy tenyérnyi avas szalonnát és egy fél cipót találtak benne. Elkerekedett a szemük.
– Köszönjük a jóságát! De nem akarunk hálátlanok lenni, tessék, kifizetem! – mondta Aeliz, és elővette a maradék pénzét.
A gazdának azonnal felcsillant a szeme, de az asszony szelíd mosollyal megfogta a lány kezét, és visszazárta az ujjait.
– Tartsd meg, angyalom! Nagyobb szükségetek van rá nektek, mint nekünk. És soha, de soha ne mutogasd mások előtt a vagyonkádat ilyen meggondolatlanul! Megértetted? Mennyi idős vagy, angyalom? – kérdezte, amikor a lány bólintott, hogy érti.
– Tizenhárom. De Pierre már tizennégy! – tette hozzá gyorsan.
– Legalábbis azt hiszem – bólogatott a fiú.
A házaspár kikísérte a gyerekeket az útra. Pierre gyanakodva figyelte a távoli kanyarulatot, és szemügyre vette a szántás túloldalán húzódó sötét erdőt.
– Merre van az a másik út? – kérdezte tőlük.
– Az erdősáv túloldalán – magyarázta az asszony. – Nem kell megijedni, még állatok sem élnek benne. Hamar átértek rajta. Azután balra, keletnek forduljatok.
– Hát a többiek nem délre tartanak?
– Délre egészen biztosan nem! – morogta a szófukar gazda. – Egész Provance a kathar háborút nyögi.
– Ha van eszük, Lyonba mennek, és elkerülik a háború sújtotta délvidéket – magyarázta az asszony. – Onnan már biztonságban Marseille-be lehet jutni.
– Aztán nagyon vigyázzatok egymásra! – integettek utánuk.
A gyerekek bevetették magukat az erdőbe. Ugyan Aeliz aggódott valamelyest, de Pierre igyekezett bátorságot önteni belé.
– Láttad a két gyereket? – kérdezte Aeliztől, nagyokat nevetve. – Ki se engedték őket a házból. Szerintem attól tartottak, hogy magunkkal csábítjuk őket!
Valóban hamar átértek pagony a túloldalára. Az út jóval szélesebb és forgalmasabb volt, mint az, amelyiken idáig utaztak. Mindkettejükbe bátorságot öntött az emberek látványa, és újult lelkesedéssel vetették magukat a kalandokba. Délelőtt egy kőmíves társaságában utaztak, aki Occitániába tartott, abban bízva, hogy a háború kínál számára valami sürgős építkezést. Azután egy szekérre kéredzkedtek fel, de hamarosan az is más irányba fordult, és megint magukra maradtak. Lovasok jöttek-mentek, futárok és nemesemberek.
Nem sokkal dél után úgy döntöttek, hogy megpihennek, és elköltik a kevéske elemózsiájuk egy részét. Letértek az útról, és egy lankás mögött kiválasztottak egy kellemes rétet, ahová az útról nem esett rálátás. Kabócák dala és egy gerle huhukolása mellett nyitották ki az ajándék iszákot. Még hozzá sem kezdhettek az étkezéshez, amikor vad acsarkodást hallottak, azután dühödt kutyaugatást.
– Vadkutyák! – szökkent talpra Pierre. – Futás! – Azzal megragadta a lány kezét, és már rántotta is maga után. Lélekszakadva rohantak, jobb híján az erdő felé, mert más nem jutott az eszükbe. – Fel a fára! – Parancsolta a fiú, és a botot elhajítva, bakot tartott a riadt Aeliznek.
Szinte fellökte az alsó ágakra, azután maga is ugrott utána. Kezével, lábával csimpaszkodott az ágon, amikor beérték őket a kutyák, és azonnal rájuk vetették magukat. Hárman, négyen lehettek, de olyan összegabalyodva száguldottak, hogy nem tudta megszámolni őket. A legnagyobb felrugaszkodott, és belekapott a vízszintesen csimpaszkodó fiú válláról lelógó iszákba. Pierre a hirtelen rántástól kis híján leesett, de ekkor reccsent az anyag, és az átalvető a kutyák martaléka lett.
A vezérhím rámordult a többiekre. Az iszákkal a szájában megrázta a fejét, a szalonna és a cipó kétfelé gurult. A gyerekek az ágakon ülve figyelték, ahogy az éhes vadkutyák egymást tépik a falatokért. Pillanatok alatt eltűntették az egészet, azután a figyelmük ismét a lombok között kuksoló prédára fordult.
– Azt hittem, ha megeszik, minket békén hagynak – vakarta a fejét Pierre.
– Most aztán se élelmünk, se reményünk – nyafogott Aeliz.
Egy nagy, loncsos bundájú kopó az ágak alatt gubbasztva figyelte őket. A fiú szemmel tartotta, de valahányszor találkozott a tekintetük, a kutya vad ugatásban tört ki. Végül a vezérhím is megelégelte, mert elkapta a nyakát, és a földre szorította a hangoskodót.
Órák teltek el, de a kutyák nem tágítottak, csak elheveredtek a fa alatt. Az elviselhetetlenül forró levegő kitikkasztott embert és állatot. A gyerekek szenvedtek a szomjúságtól, de nem mertek lemászni, pedig az összes kutya nyelvlógatva horpasztott a fatörzs árnyékában. Azután összekaptak valamin, és ismét egymásnak estek, ami végképp elriasztotta a gyerekeket a próbálkozástól.
Az éjszaka közeledtével bevackolták magukat a vastag ágak tövébe, ahol a legnagyobb biztonságban érezték magukat.
– Ne feledd, nem szabad elaludni! – suttogta Pierre nagyokat pislogva.
– Nem is tudnék, olyan éhes vagyok. – Aeliz sorban mormolta az imákat és a fohászokat. – Meglásd, Isten megsegít! – győzködte a fiút és önmagát.
Pierre sikoltozásra és acsarkodásra ébredt. A hajnal első sugarai átragyogtak a lombok között. Azonnal felismerte Aeliz hangját, de hirtelen azt sem tudta, hol van, és mi történik körülötte. Azután megpillantotta a lányt: az alsó ág tövében hasalt, a loncsos kopó vadul rángatta a lelógó lábszárát. A fiú nem is gondolkodott, amikor két sarkával egyenesen a kutya hátára ugrott. Az állat gerince nagyot roppant, és elengedte a zsákmányát. Pierre kigurult az ugrásból, és felkapta a földről a vándorbotot. Bezúzta vele egy szuka koponyáját, azután meglengette maga körül a fegyverét, és egy szerencsés suhintással kiütötte a vezérhím egyik szemét. A negyedik állat jobbnak látta, ha elinal.
Aeliz nem bírta tovább a csimpaszkodást. Elengedte az ágat, és a földre huppant.
– A lábam, a lábam! – nyöszörögte a sebét markolászva. Pierre lerogyott mellé, és szemügyre vette.
– Csúnya, de semmi komoly. Tudod mozgatni? Istennek legyen hála, akkor nem tört el. – Megkereste a széttépett iszákot, és a szárával körbetekerte a sebet. Azután szerelmese mellé telepedett, és hátukat a fatörzsnek vetve cirógatni kezdte a haját. – Galambocskám! – nézett körbe mosolyogva, és elővette a kiskését. – Szeretjük mi a kutyahúst?
– Fúj – nézett rá a lány undorodva, azután a kezébe temette az arcát.


A bicegő Aeliz miatt lassan haladtak tovább. Pierre odaadta a botot a lánynak, hogy legyen mire támaszkodnia. Elég nagy utat hagytak maguk mögött ahhoz képest, amire számított. Aeliz maga is meglepődött saját erején. Az imák miatt van! – hajtogatta egyre, és nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy hálát adjon a gondviselésért, és könyörögve kérte az égiek segedelmét a további megpróbáltatásokhoz.
Napokig meneteltek, egyre reményvesztettebben a nélkülözéstől. Minél közelebb értek a sereghez, annál kevésbé jutott élelem. Mostanra a pénzük is elfogyott, de legalább tudták, hogy jó irányba mennek, mert az emberek látták a gyerekhadat. Ha lakott területre értek, koldultak. Ha nem jártak sikerrel, akkor loptak. Ilyenkor Pierre azzal magyarázkodott a háborgó lánynak, hogy nincs más választásuk, Isten majd megbocsát. Aeliz mindannyiszor felrótta neki, hogy márpedig lopni bűn, de az így szerzett ételt egyszer sem vetette meg.
A ruhájukat mostanra beborította a piszok, imitt-amott szakadozott is már. Éppen úgy néztek ki, mint ahogyan érezték is magukat. Két szakadt, nincstelen árva, aki Marseille felé bandukol abban a reményben, hogy a gyerekek serege még náluk is lassabban halad.
– Minél többen vannak, annál nehezebb a dolguk – próbálta tartani a lelket Pierre az elcsigázott lányban. – Egy ekkora sereg csak a nagyobb városokban remélhet elegendő élelmet.
Harmadnapra rá egészen megközelítették a kis kereszteseket, legalábbis ezt hallották a szembejövő utazóktól és az útba eső falvak lakosságától. Mostanra hiába kértek élelmet, csak fejrázást és sajnálkozást kaptak; ha valakinek volt is fölöslege, azt már odaadta az éhező seregnek.
Amikor az út egy éles kanyarral befordult az erdőbe és eltűnt a fák között, mindketten elbizonytalanodtak. A lombkoronák összeértek a magasban, sötét árnyékokat vetve a széles törzsek rengetegére. A gyerekek egymásra pillantottak. Pierre, hogy erőt öntsön a lányba, félszegen rámosolygott, azután megfogták egymás kezét, és beléptek az ismeretlenbe.
Abban reménykedtek, hogy az erdőben hűvösebb lesz, de a forróság megült a lombok alatt. Ahelyett, hogy az út egyenesen keletre tartott volna, jobbra-balra kanyargott előttük, követve a táj dimbes-dombos vonulatát. A közelben patak csörgedezett; a gyorsfolyású víz csobogását énekesmadarak éles füttyszólamai kísérték.
– Víz! – mondták ki egyszerre, és az utat elhagyva megindultak az aljnövényzeten át.
A patak az úttól alig harminclépésnyire csordogált. Csak amikor elérték a partot, akkor pillantották meg a kipányvázott lovakat és a két katonát. Az egyik éppen a patakba vizelt, a másik egy tűzgödör mellett ücsörgött, és egy nyársra húzott nyulat bökdösött a tőrével. A gyerekek megorrontották a sült hús illatát. A szájukban azonnal összefutott a nyál, az éhség az óvatosságot is háttérbe szorította.
Félszegen közelítettek. A férfiak zsoldosoknak tűntek. A fegyverkabátjukra posztóból szabott keresztet varrtak, ami inkább tűnt rozsdabarnának, semmint vörösnek. A patak partján álló befejezte a vizelést, a másik meg feltápászkodott. A jobb füle hiányzott.
– Jó urak! Keresztesek vagytok? – kérdezte a fiú bátortalan hangon. – A Szentföldre tartotok?
– Tart az ördög! – köpött egyet a tűz mellett álló. – Oda csak hadd menjenek a nemes urak és a bolondok. Minek mennénk, amikor közelebb is lehet embert ölni? Simon de Montfort szolgálatába igyekszünk, hogy megtisztítsuk Languedocot az eretnek fertőtől.
– Az is van olyan jó mulatság – nevetett a másik –, oszt’ még közelebb is van. Istennek mindkettő egyformán kedves. Mi dolgotok erre, he?
Most, hogy ilyen közel kerültek a katonákhoz, már egyáltalán nem tűnt olyan jó ötletnek, hogy megszólították őket. Az arcukra sötét árnyék vetült, a szemük ravaszságtól csillogott. Az egész megjelenésükben volt valami fenyegetően alattomos. Aeliz a szerelmese mögé húzódott, a karjába csimpaszkodva nézett keresztül a fiú válla fölött.
– A gyerekeket keressük. A gyerekek seregét.
– Akkor bolondok vagytok – köpött megint a félfülű.
– Napok óta nem ettünk – próbálkozott Pierre, le nem véve a szemét a tűz fölött sütkérező vadnyúlról.
A zsoldosok az ételre pillantottak, azután egymásra néztek, és elvigyorodtak.
– A lányért.
– Hogyan? – Aeliz arcából kifutott a szín. Ismerte már az ilyen vigyort, és jól emlékezett rá. Az orléans-i kereskedő képén látott hasonlót. Pedig milyen kedvesnek tűnt…
Pierre hátranyúlt, és eltolta magától.
– Menj, Aeliz! – parancsolta hűvös hangon, és meglóbálta a botját. Nagyot kiáltott: – Fuss!
A lány inaszakadtából rohant az út felé, abban a reményben, hogy ott talál valakit, aki biztonságot nyújt neki. Hasra esett egy kiálló gyökérben, az arca a sáros avarba fúródott. A fájdalommal nem törődve talpra szökkent, és futott tovább. Mintha hangokat hallott volna elől… Sérült lába sajgott a megerőltetéstől, és mire kibukkant a fák közül, már erősen bicegett. Segítségért kiáltozva lerogyott a fűbe, és a lábszárát szorongatta. Felszakadhatott a sebe, mert a hevenyészett kötésen átütött a vér.
Pierre nagyívben lóbálva, a botjával hadonászott a közeledő zsoldosok felé. A félfülű kivonta a kardját, és megállt a gyerek előtt.
– Bu! – kiáltott egy hirtelen, támadó mozdulattal, mire Pierre-nek ijedtében összeakadtak a lábai, és kis híján hanyatt esett. Harsány nevetéstől űzve beszaladt az erdőbe Aeliz után. A zsoldosok komótosan pakolni kezdtek. – Meneküljetek csak! Úgyis utolérünk!
– Aeliz, fuss! – jött a fák közül Pierre hangja, mire a lány feltápászkodott és szaladni kezdett. A fiú kirontott az útra, és utánaeredt. – A fák közé! Menj be a fák közé! – üvöltötte.
Az erdő aljnövényzetében botladozva Aeliz már tudta, hogy nem fogja bírni. A fiú beérte, és a hátára kapta, úgy szaladt vele, árkon-bokron keresztül. A lány halkat sikkantott, amikor a fiú kibillent az egyensúlyából, és csaknem nekiszaladt egy fatörzsnek. Egy gally a homlokába csapott, és csak azért nem esett le, mert görcsösen kapaszkodott, Pierre pedig még annál is szorosabban tartotta. Vér csurgott az arcába.
– Figyelj az ágakra! – mondta Pierre. – Én nem tudok törődni velük.
Mögöttük lovak horkantottak és ágak ropogtak. A paták dübörgése lecsillapodott, amikor a lovasok beléptettek utánuk az erdő sűrűjébe.
– De hát ezek keresztesek, nem? – kérdezte a rettegő Aeliz.
– Ilyen vadat még nem hajtottunk! – jutott el hozzájuk a katonák kaján üvöltözése. − Remélem, jó szoros az öled, mert karóba húzlak, te lány! A fiúdat pedig a kardom hegyire!
– Mi lesz velünk, Pierre? – sírdogált Aeliz. – Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben…
– Mit csinálsz? – kérdezte a fiú nagyokat szuszogva.
– Imádkozom az Úrhoz. Eddig is megsegített. Most is meg kell hallgatnia!
A csörtetés egyre közelebbről hallatszott mögöttük. Már-már a nyakukban érezték a lovak leheletét, amikor váratlanul kiszaladtak a sűrűből, egyenesen az útra.
A meglepetéstől még az őket űző lovasokról is megfeledkeztek. Mindkét irányban, ameddig csak elláttak a hosszan kígyózó út mentén, gyerekek ücsörögtek a földön. Mind fáradtak voltak, piszkosak és soványak. Semmi nem különböztette meg őket a két, menekülő árvától.
Pierre tett még néhány tántorgó lépést a gyerekek felé, amikor szétnyíltak mögöttük az ágak, és a homályból kiugrattak a lovasok. A két gyerek hasra esett az út porában, Aeliz nagyot nyekkenve bukott át Pierre válla fölött. A lovak fújtatva rázták a fejüket, amikor lovasaik visszafogták a vágtát. A hirtelen mozdulattól az egyik felágaskodott és körbefordult, a gazdája a lendülettől hajtva lefordult a nyeregből.
A gyereksereg azonnal felismerte a helyzetet. A közelben állók felpattantak, azután mind, az összes. Közelebb húzódtak egymáshoz, és esetlen csatarendbe tömörültek, hogy megvédjék a láthatóan segítségre szoruló lánykát és a barátját.
A félfülű szitkozódva feltápászkodott, és elővonta a kardját.
A gyerekek nem tágítottak, de nem is tettek semmit. Szemeikből sütött az elszántság. Egyesek követ szorongattak a markukban, mások botot. A menet eleje felől dübörgő paták hangja hallatszott; néhány nemesifjú is a sereggel tartott, és most készek voltak harcba szállni kis barátaikért, bármi is legyen a csetepaté oka.
A félfülű a gyerekek lába elé köpött. Felugrott a nyeregbe, és a társával együtt eltűnt a fák között.
– Nem megmondtam? – kiabálta valaki. – Az ártatlanság győzedelmeskedik az erőszak felett! – A gyereksereg örömujjongásban tört ki. – Meglátjátok majd, a tengerhez érve megnyílnak majd a vizek, akár Mózes előtt a Vörös-tenger!
– Isten akarja! Isten akarja! – kiáltozták a gyerekek.
Aeliz térdre rogyott, és imára kulcsolt kezekkel az égre tekintett. Az arcán könnyek csurogtak.
– Isten megsegít! Tudtam, hogy nem hagy el bennünket!
Pierre csak hevert, és a felettük csapatokban repülő madarakat nézte. Hangosan zihálva kapkodta a levegőt. Egy nyúlánk, szőke fiúcska lépett melléjük, és kedvesen rájuk mosolygott.
– Stéphane a nevem – mondta.
– Tudom – felelte Pierre, és elfogadta a feléje nyújtott segítő kezet.


A sereg fekete áradatként hömpölygött a völgyben, követve a Rhône folyását, mintha csak a medréből kilépett folyó zúdulna alá a hegyekből. Marseille máskor rettegve nézne egy ekkora hadat, de nem most. Most csodálat és büszkeség fűtötte a silbakok szívét, amikor megfújták a jelzőkürtöket. Az érkezőket megelőzte a hírük, és sokan elébük siettek, akárha saját gyermekeik közelednének a város felé. Már messziről hallatszott a vékony hangú zsoltárének.
– Isten akarja! Isten akarja! – kiáltották a gyerekek a falak előtt. A magasba emelték a markukban szorongatott kis fakereszteket, mire a kapuk megnyíltak előttük.
Hosszú és gyötrelmes út állt mögöttük. A tikkasztó nyár megviselte az egész országot. Alig jutott ennivaló, és a lakosság még az ivóvízben is szűkölködött. A vetés kiégett, a kutak kiszáradtak, a források elapadtak. A gyerekek közül sokan visszafordultak, mások összeestek és meghaltak. Rengetegen panaszkodtak a nehéz körülményekre, és azt kérdezték, hogy ha velünk az Isten, akkor miért sújtanak bennünket ilyen borzasztó megpróbáltatások? Erre válaszul néhányan megint csak visszafordultak. Mások azt hangoztatták, hogy Isten teszi próbára a hitüket. Voltak, akiket egy-egy faluban vagy tanyán maradásra bírtak az emberek, munkát és lakhatást kínálva nekik. A legtöbbjük számára már ez hatalmas változást jelentett; nincstelen, városi koldusgyerekek kaptak biztosnak tűnő jövőt, lehetőséget egy jobb életre. A soraik egyre fogyatkoztak, hogy aztán egy-egy útba ejtett városban ismét megsokasodjanak.
De most itt vannak, megérkeztek. A számuk határtalan. Azt beszélik, hogy egy velük tartó papnövendék megolvasta a sorokat, s azt mondta, húszezernél is többen vannak. Egy másik vitába szállt vele, és ötezret emlegetett.
– Melyik a nagyobb? – kérdezte Pierre Aeliztől, aki csak nevetett rajta, és boldog puszit nyomott az arcára. A fiú szégyellte magát a butaságáért, de azért a pusziért még így is megérte.
A rengeteg gyerek elárasztotta a várost. Sok marseille-i biztosított szállást a számukra, és a szegényházak is megnyitották kapuikat, de a terek és az utcák még így is megteltek lézengő gyerekekkel. Az egyház és a lovagrendek ételt osztottak, az ispotályosok és a templomosok pedig orvosi ellátásban is részesítették a rászorulókat.
De ez sem volt elég. Most, hogy véget ért a végtelennek tetsző menetelés, egyesek holtan rogytak össze a kapualjakban. A kikötő megtelt gyerekekkel – a legtöbben a tengert akarták látni, és azt tudakolták, hogy melyik irányba van Jeruzsálem. A halászok megsajnálták őket, és ingyen osztották a halat.
– És most mi lesz? – kérdezte Aeliz két falat között. Mohón tömte magába a sült halat, még a fűszeres lisztbe forgatott bőrét is megette, pedig azt sohasem szerette.
– Hogyhogy mi lesz? Hallottad te is. Holnap mindannyian levonulunk a kikötőbe, és folytatjuk az utat. Stéphane maga ígérte, hogy megnyílnak a vizek, és száraz lábbal kelünk át a túloldalra, mint az a Mózes. Az lesz ám csak a csoda! Képzeld el, kis galambom, micsoda diadalt aratunk majd, amikor megjelenünk az Outremerben!
Sokan már most is a mólónál ücsörögtek, és bűvölték a tengert. A matrózok megmosolyogták őket, és barackot nyomtak a kicsinyek kobakjára. Egy öreg halász megkönnyezte a jóhiszemű siserehadat.
A tengerparti utcákat átjárta a lágy szellő, s balzsamos éjszaka telepedett a városra. A kis keresztesek szívesen töltötték a szabadban az éjszakát. A legtöbbjük aludni sem bírt a felfokozott várakozástól, és hajnalig beszélgettek, miközben nézték a végtelen víztükörben bukdácsoló csillagokat.
Pierre és Aeliz egy beszakadt tetejű, lakatlan házban leltek menedékre. Még szalmazsákokat is találtak a lépcső alatt, de az emeletre már nem mertek felóvakodni a korhadt fokokon. Teli hassal elhevertek a sarokban, és összebújva beszélgettek, a jövőt tervezgették.
– Mit csinálunk majd, ha beteljesítettük a küldetésünket? – kérdezte a lány. Egészen a fiúhoz bújt, a fejét Pierre mellkasára hajtotta.
– Keresek munkát. Azt hallottam, odaát kiváló mesteremberek élnek. Lehetek kovács, vagy asztalos. Esetleg fegyverkészítő.
– Az meg minek? Ha sikerül, többé nem lesz háború.
– Akkor kereskedő.
– Magamra hagynál, csak hogy utazhass? Legyél inkább szatócs. Az is kereskedő.
Aeliz felnézett a fiúra, és puha puszit nyomott az arcára. Pierre odafordult, és összeért a szájuk. A lány ajkai szétnyíltak, és utat engedtek mindkettejük vágyainak. Az első csókot újabbak követték. Ujjaik öntudatlan felfedezőútra indultak a másik testén, és hangos sóhaj jelezte, ha érzékeny tájakra találtak. A kezek útját csókok követték, hogy megleljék a helyeket, ahol a sóhajok születnek.
Talán a felszabadultság, a kétségekben megélt hónapok után rájuk törő biztonság érzete, talán a jövőbe vetett remény lehetett az oka. Meglehet, csak a puszta ösztön feledtette velük világuk kötelmeit. Szomjazták egymás érintését, élvezték fiatalságuk perzselő tüzét. A testük összeforrt, ahogy a lelkük is egymásra talált hosszú hónapokkal ezelőtt.
Nem siettek, az övék volt az egész éjszaka. Magasan a fejük felett, a beszakadt tetőn át hunyorogva őrködtek felettük a csillagok.


Zúgott a kikötő. Ahány gyerek csak a mólókra fért, mind ott nyüzsgött a város déli oldalán. A kezükben a hosszú út során saját maguk által faragott kereszt. A házak ablakában kíváncsi tekintetek várták a küszöbönálló csodát. A gyerekek oly erősen hittek benne, hogy még a marseille-iek közül is sokan biztosra vették, hogy a próféták kora után ismét bekövetkezik valamiféle isteni tanúságtétel.
Néhány halászhajó a kikötőben maradt, mert nem tudták mivel jár majd, ha valóban megnyílik a tenger. Mások pusztán kíváncsiak voltak, ezért maradtak. A legtöbben azonban csak legyintettek, és délibábos képzelgésnek nevezték a gyerekek reményeit, és úgy az egész hadjáratot.
– Mikor lesz mán? – kérdezte valaki, amikor a nap egyre magasabbra hágott az égen, és még mindig nem történt semmi rendkívüli. A többiek lehurrogták és türelemre intették.
A nap sugarai szikrát hánytak a köveken, a hullámtörők ölében nyugvó víztükrön éles fényű csillámlobot vetettek a parton állók szemébe.
– Hinnünk kell! – hallatszott valahonnan Stéphane hangja. – Mindőnknek hinnie kell! Ez a hit próbája, testvéreim! Azzal keltünk útra, hogy az ártatlanság diadalmaskodik az erőszak felett. Az ártatlanság a mi fegyverünk, és ez az ártatlanság az, ami megnyitja előttünk a végtelen vizeket!
– Az ártatlanság… – motyogta Aeliz.
– Mindannyian testvérek vagyunk e nagy vállalkozásban – folytatta a prófétának nyilvánított Stéphane azzal az isten adta szónoki tehetséggel, amivel az egész hadjáratot képes volt életre hívni és mozgásba lendíteni. – Együtt éltük meg ezt a nagy kalandot, és egy emberként fogunk átkelni a vizeken! Az ártatlanságunk az, ami utat nyit nekünk a Szentföldre.
Aeliz a szája elé kapta a kezét. A szemében félelem villant, amikor Pierre-re emelte a tekintetét.
– Nem vagyunk ártatlanok. Bűnösök vagyunk! Miattunk nem nyílik meg a tenger.
– Butaságokat beszélsz, galambocskám – mosolygott Pierre, de ráncokba szaladt a homlokán a bőr, amikor maga is elgondolkodott a lány szavain.
– Imádkozzatok velem – szólította fel követőit a kis próféta. – Kérjük együtt az Úr segedelmét.
– Meglátod, ez most is segíteni fog – szorította meg Pierre Aeliz kezét.
Ezúttal nem – a gondolat lélekbevágó volt, a lány arcából kifutott a vér.
Közösen imádkoztak, még a felnőttek is csatlakoztak hozzájuk. Reménytől duzzadt az egész kikötő.
A nap átlépte a delelőpontot a fejük felett. Erős sugarai elszívták a színeket és elfakították a tenger kékjét. A kisebbek és a gyengék nem állták az erejét, és társaik karjába hanyatlottak.
– Stéphane becsapott minket – hallatszott valahonnan a tömeg közepéből. – Stéphane hazudott nekünk! – csatlakoztak hozzá más hangok is. – Elárult bennünket!
– Maradjatok! – mondta valaki, mert néhányan elhajították a botjaikat, és megindultak a városkapuk felé. Kis keresztek gyűltek a köveken, apró talpak tiportak a száraikon.
– Nincs itt semmiféle csoda! – mondták.
Igazuk volt. A csoda sem aznap, sem másnap nem következett be. A gyerekek serege a felére csökkent. A legtöbben visszafordultak, hogy ismét leküzdjék a maguk mögött hagyott több száz mérföldes megpróbáltatást, bízva abban, hogy nem a hazaút során véreznek el. Néhányukat a marseille-iek maradásra és letelepedésre bírták.
A maradék, akik még mindig hittek a célban és Stéphane-ben, és azok, akiknek nem volt hová menniük, tovább várakoztak. Stéphane és a zászlóvivői tárgyalásokat folytattak a kapitányokkal és a kereskedőkkel, akik hajlandónak mutatkoztak a segítségre.
– Mégis, mit reméltetek pénz nélkül? – mondták, amikor a kis keresztesek a felajánlott legcsekélyebb összeget sem bírták kifizetni.
Öt nap telt el, amikor két kereskedő megkönyörült rajtuk, és közösen felajánlották a segítségüket. Hét hajót béreltek a gyerekek számára, és ígéretet tettek, hogy ingyen átviszik őket Palesztinába. Addigra már senki nem bízott a sikerben, és a városnak kezdett terhet jelenteni a számtalan, dologtalan gyermek. Az alku hallatán megnyugodtak a kedélyek. A gyerekek örültek, hogy folyathatják Istentől rendelt küldetésüket, Marseille pedig fellélegezhetett a hosszúra nyúlt vendéglátás után.
– Hugues Ferreus és Guillaume de Posqueres? Vas Hugó és Disznó Vilmos? – kérdezte Pierre gyanakvó hangon, amikor a hét hajó egyikének fedélzetére léptek. – Miféle nevek ezek? Tisztességes ember nem visel ilyet.
– Hallgass! Még meghallják – csitította a lány. – Mit fognak szólni? Ha ők nincsenek, senki nem segít rajtunk. Másoknak csak a szája járt, ők tettek is értünk valamit!
A vízi út izgalmasnak ígérkezett, mert egyikük sem utazott még a tengeren. A gyereksereg jól érezte magát a szellőjárta fedélzeten. Dalokat énekeltek és közösen imádkoztak. Az itáliai partok közelében delfinek csatlakoztak a kis zarándokokhoz, amitől boldog sikoltozás és tapsikolás támadt a fedélzeten.
– Ugye milyen gyönyörű? – Pierre átkarolta Aelizt. Együtt nézték a láthatáron felsejlő partokat, és a mellettük sikló többi hajót. Szardínia délnyugati csücskénél, valahol San Pietro szigetének környékén jártak. Mostanra a fiúnak sikerült meggyőznie szerelmesét, hogy feleslegesen aggodalmaskodott. – Csak hinni kell, és minden a legnagyobb rendben lesz. Semmi rosszat nem tettünk, galambom! Hiszen szeretjük egymást. Odaát feleségül veszlek – ígérte, és csókot nyomott a lány naptól áthevült hajába.
A vihar hirtelen tört rájuk. Az egyik pillanatban még égszínkéken ragyogott az ég, a másikban már sötét fellegek gyülekeztek a fejük felett. A dühös szél tarajos hullámokat korbácsolt a tenger vizén, a habok az eső verte fedélzetet nyaldosták. A gyerekek sikoltozva verődtek össze a raktérben. Akiknek nem akadt hely odalent, egymást átkarolva imádkoztak a villámfényben. A hajótest recsegett a talpuk alatt, az eresztékek ropogtak a megerőltetéstől.
– Bűnösök vagyunk – motyogta Aeliz üveges tekintettel, és nem voltak szavak, amikkel meg lehetett volna győzni az ellenkezőjéről.
A nef megdőlt alattuk, a tőkesúly nem bírt az elemek dühével. Amikor egy hullám a magasba emelte a hajót, Pierre kétségbeesetten átkarolta a lány derekát, miközben jobbjával a főárboc kötélzetébe kapaszkodott.
Valami hangosat reccsent, azután a fejük felett elszabadult a vitorla. A meglazult kötélzet miatt Pierre elveszítette az egyensúlyát, és mindketten a fedélzetre zuhantak. Átcsapott felettük egy óriáshullám, és lefölözte a vadul sikoltozó élő rakomány javarészét. A hajó tehetetlenül sodródott a partok felé, akár egy dióhéjból készült vízi játék. A padló nagyot lódult a talpuk alatt, hogy hirtelen a levegőben találták magukat; a szerelmesek még akkor is egymás kezét szorították, amikor a hajó oldala szörnyű robajjal széthasadt egy szilánkos élű sziklazátonyon.


Langyos nedvesség ölelte körül, mintha az egész világ az ő testét csókolgatná bársonyos érintéssel. A kellemes érzés a szeretkezésüket jutatta eszébe, amitől bágyadtan elmosolyodott. A jóérzést halovány bűntudat árnyalta, ami a tudattalan mélységekből fakadva utat tört magának a valóságba, és súlyos lelkifurdalássá duzzadt. Nagyot rándult, és felébredt.
Undorodott saját magától és a tenger szemérmetlen érintésétől, ami illetlen képzelgéseket küldött védtelenül hagyott álmaiba.
– Istenem! Mondd, hogy jól vagy, kis galambom!
Aeliz szétnézett. A hajótest egy viszonylag épen maradt darabján feküdt, s körötte a végtelen tengert csak Pierre alakja törte meg.
– Mi történt?
– Nem emlékszel a viharra? Nem emlékszel a hajótörésre?
– Csak a többiek sikolya zúg a fejemben. Én élek, ők pedig nem.
– Nem sokon múlott – bólogatott Pierre. – Azóta alszol, hogy felhúztalak ide. – Nevetni próbált, de a lány szavai beléfojtották az erőltetett jókedvet.
– Mi végre, Pierre? Hát nem érted, hogy miért történt mindez? Bűnösök vagyunk! Sohasem érhetjük el a Szentföldet! Hagytál volna inkább meghalni!
– Ne beszélj badarságokat! Kérlek…
Két nap múlva már Pierre is arra gondolt, hogy talán hiba volt küzdeni az ég akarata ellen. A szájuk cserepesre repedt, és szédültek a szomjúságtól.
– Ne tedd! Méreg – ragadta meg a lány kezét, amikor Aeliz inni akart a tengerből.
– Hisz csak víz! – magyarázta a lány. – Sós, az igaz, de a levesben is van só…
– Méreg az, hidd el! Egy utazótól hallottam, még Orléansban.
– Ha méreg, annál jobb! Legalább… – Sírva a deszkákra rogyott, és elcsendesedett. Pierre-nek szörnyen fájt a feje, de közelebb húzódott hozzá.
Arra riadt, hogy a lány a vállánál fogva rázza, és a nevét ismételgeti. Egy hajó közeledett feléjük. A vitorláján hatalmas kereszt.
– Megmenekültünk, Aeliz! Látod, velünk az Isten! – kiáltotta boldogan, és keresztet vetett. Egymásba kapaszkodva várták, hogy az örökkévalóságnak tűnő percek tovaszálljanak.
– Legyenek áldottak, jó urak, hogy erre sodorta magukat a Mindenható szele! – kiáltotta hangosan, amikor már a korlát mellett állók arcát is látni lehetett. És mintha… igen, gyerekek vannak a fedélzeten! – Nézd, Aeliz, az maga Vas Hugó!
– No nézd csak, még két kölyök! Húzd fel őket, Guy! – adta ki a parancsot Vas Hugó – Szerencsétek van. Két hajónk veszett oda a viharban, a többit is alig bírtuk újra összeterelni. – Gonosz vigyor telepedett az arcára, amikor a mellette álló férfihoz fordult: – Legalább ezzel a két szerencsétlennel javíthatunk valamit az egyenlegen.
– Elég soványka pótlék az. Hét hajót ígértél, Hugó! – A füstös képű férfi az oldalpalánkba kapaszkodva hunyorgott a vízen hányódó roncsdarab utasai felé. – De úgy látom, a lány príma áru. Jó pénzt fizetnek majd érte. Ha még szűz, úgy önmagában többet ér, mint kéttucat másik.
A fiataloknak az arcára fagyott az öröm. Aeliz megragadta Pierre karját.
– Pierre, hiszen ezek…
– Nincs más választásunk, galambom. – Közelebb hajolt, hogy megcsókolja a lányt, de ő eltolta magától, és a fejét rázta.
– Milyen élet vár ránk?
– Voltunk már rosszabb helyzetben is. Meglásd, ebből is kimászunk majd!
– Itt a kötél, nesztek! Kapd el, fiú, ha élni akarsz.
A kötél keményen az arcába csapott, de sikerült megragadnia. Belekapaszkodott, és maradék erejét összeszedve nekiveselkedett, hogy közelebb húzza magukat a hajóhoz. Hátranézett, hogy egy mosollyal erőt öntsön a lányba.
Aeliz nem volt sehol. A mozdulatlan vízben csak az ég kékje ragyogott.



A szerző utószava:
A gyerekek keresztes hadjárata nem tartozik a keresztes háború legismertebb eseményei közé. Nem is tudunk róla sokat, mert a legtöbb krónika csak a nagy hősöket és a nevezetes eseményeket jegyzi. Újabban olyan elméletek is születtek, amik egyenesen megkérdőjelezik a háború e szomorú fejezetének megtörténtét.
1212 májusában egy tizenkét éves, Stephanus de Cloyes nevű pásztorfiú jelent meg a Saint Denisben bíráskodó Fülöp Ágost előtt, hogy átadja neki Jézus üzenetét. Fiatal kora ellenére állítólag rendkívüli szónoki képességekkel rendelkezett, és a kortársak szerint közel harmincezres sereget verbuvált össze menetelése során. Noha a korabeli becsléseket illik fenntartásokkal kezelni, még ennek tudatában is megdöbbentő ez a számadat.
Saint Denis, Vendôme, Tours, Lyon és Marseille – ez volt az egész Franciaországot átszelő útvonal. A háttérben működő összetett okok között egyaránt megtalálhatjuk a korra jellemző hitbuzgalmat, a szegénységet, a tömeghisztériát és számtalan egyéb tényezőt, amik akkor, abban a közegben megszülték ezt az eleve kudarcra ítélt mozgalmat.
Hajóra szállásuk után nyomuk veszett. Tizennyolc esztendőnek kellett eltelnie, hogy egy pap, aki maga is részt vett a hadjáratban, meghozza az első híreket. Általa ismerjük a további eseményeket. Állítása szerint két hajó veszett oda a novellában is ábrázolt viharban San Pietro szigeténél.
A túlélők egy részét az algériai Bougie-ba vitték értékesíteni, másokat a bagdadi rabszolgapiacra hajtottak. Itt tizennyolcan mártírhalált haltak, mert nem voltak hajlandóak áttérni a muzulmán hitre. A művelteket és a fiatal papokat Egyiptomba vitték, ahol a kormányzó, al-Ádil fia, al-Kámil vásárolta meg az ifjakat, hogy tanítóként, tolmácsként és titkárként alkalmazza őket, és még a muzulmán hit felvételét sem követelte meg tőlük. Az említett papot, aki elmesélte a történetüket, tizennyolc év után bocsátották szabadon.
A két Marseille-i kereskedőt, Vas Hugót és Disznó Vilmost állítólag később felakasztották, mert a szaracénok megbízásából megpróbálkoztak Frigyes császár elrablásával – de ez a történet már a szóbeszéd homályába vész.
A francia gyerekek hadjáratával egy időben ugyanilyen mozgalom indult Kölnben is. Az ő sorsuk is hasonló véget ért.


Miskolc, 2014.08.14.
Trux Béla



A weboldal a szerző saját alkotása.